Családi vacsorán voltunk. Beszéltünk róla, a napirendben ott a kártyák, menetrend megbeszélve, mondjuk azt nem tudtuk előre, hogyan fog kinézni az étterem ahol leszünk, de valahogy nem is gondolom, hogy K-nak ez olyan sokat segít még. A rokonoknak előre szóltunk, hogy ne akarjanak puszit sem kézfogást, mert még a vacsora előtt telítődni fog. Beszélgetést kezdeményezni az állatairól vagy a kezében lévő plüssökről tudnak, egyéb kérdésekre úgysem fog válaszolni. Az első egy órában nem jött be az étterembe, hanem kiviharzott. Szerencsére volt kint egy játszótér, ahol játszani tudtunk, a játékok oldották a feszültségét, és a segítettek felkészülni a bemenetelre. Egyszer megpróbált bejönni, de túl hangos volt a zene, kétségbeesett, hogy ő így nem bír itt lenni, nem bír enni. Nyilván jobban kellett volna erőltetnem azt a fülest, ami eltompítja a zajokat- már belém is mart némi önvád. HA HAZAMEGYÜNK, BESZERZEM ÉS PUNKTUM. 

Felváltva voltunk kint vele, a vendéglátók lehalkították a zenekart, illetve több szünetet tartottak. Jólesett ez a figyelmesség.

Majd bejött. Evett is egy kicsit. Vagy fél órán át ott ült velünk az asztalnál, így volt fél óránk család lenni, együtt lenni. Még fotó és készült rólunk, persze úgy, hogy K. ne vegye észre, ezért ő nem néz oda. Aztán kimentünk és megszámoltuk a csillagokat. Gyönyörű kilátás volt, egy hegy tetején voltunk. Szerettem volna bent lenni a családommal, a férjemmel, a rég nem látott rokonokkal, helyette pedig a csendben, egy gyönyörű tavaszi éjszakában feltekintek az égre, és hallgatom a monoton számolást. Nincs okom elégedetlennek lenni. Szép ez így is. Jó ez így is. 

Aztán ott aludtunk a szüleimnél. Csak este későn bukott ki, mert nem hagytuk beszélni tovább a hörcsögről, na meg baromi fáradt volt már. Amiket mondott az félelmetes volt egy hatéves szájából: - Elegem van hogy egy semminek néztek! Nekem ez az egész egy szenvedés, nekem ebben a napban semmi jó sincsen érted? Persze a fáradtság is beszélt belőle, de láttam lelki szemeim előtt, hogy milyen lesz a hormonrobbanás és a kamaszkor vele. 

Másnap estére hazaértünk, mi szülők hulla fáradtan, és megint rájöttünk, hogy alig láttuk egymást az elmúlt két napban. Hiszen mindig felváltva voltunk K-val, nekem minden figyelmemre szükségem volt, hogy monitorozzam, hogy van, mikor sokal be. A férjem vajon hogy érezte magát? Kivel beszélgetett és miről? Min nevetett, mikor érezte magát kényelmetlenül, volt-e zavarban? Nem tudom, csak itthon vettem észre, hogy köhög és tüsszög. Annyira hiányzott, és olyan kimerült voltam. K másnap bal lábbal kelt, ilyenkor elvárja, hogy szórakoztassuk, én pedig nagyon vágytam a konyhában ténykedni, sütni valami finomat. De nem úgy, hogy mellettem nyivákol, mert unatkozik. Ha szaggatna velem pogácsát... Ha érdekelné bármi a konyhában, és együtt sütnénk...Eszembe jutott ahogyan én szerettem a mamám körül sertepertélni, amikor sütött. Elmentem a kamrába sírni. Nekem ehhez nincs erőm. Kimerült vagyok és magányos. Tíz éve szoktam le a dohányzásról, de a héten minden nap sóvárgok a cigi után, és az is megfordul a fejemben, hogy időnként lehúzok egy feles pálinkát. A lejtőn viszont nem indulhatok el lefelé. Jobban szükség van a jóllétemre, mint bármikor. Most kell csak igazán fent maradni, akár feljebb menni, de semmiképpen sem lejjebb. Megteremtettük az autizmusbarát közeget, de mi ki vagyunk merülve, és távolodunk egymástól. Elmentem bicajjal egy ismerőstől beszerezni valamit. Gyönyörű volt a kinti világ. Sokszor érzem, hogy van a mi autivilágunk, ami szűk, nekem nagyon egyelőre nagyon szűk. Viszont a kinti világ éppen olyan tágas és gyönyörű, mint korábban. Tavasz van! De jó, hogy kijöttem! Ez az egyik kulcs, ki kell lépnem belőle időnként! Egy pár perces bicajozás, tavaszi levegőszívás, madárcsicsergés-hallgatás, azonnal kimozdít. Aztán a férjem pihenésre parancsolt ( ha sírok, akkor ajánl fel ilyeneket), elvitte K-t pár órára. Ismét egymás nélkül, de nyugodtan sütök, alszom, filmet nézek. Utána tényleg minden annyira más. Kellene végre egy babysitter...