- Zong is jöjjön! Anya kérlek, beszéld rá apát! Biztosan van állatbarát cukrászda, kérlek anya, mondd te apának! - K. persze most is, mint minden induláskor könyörög, hogy vigyük magunkkal a kutyát. Én már engedékenyebb vagyok, és kezdek beletörődni, hogy 90%-ban olyan programokra fogunk járni együtt, ahová kutyát is lehet vinni. Mióta olvastam egy autista tinilány könyvét (Láttok engem? címűt), azóta jobban megértem miért érzi magát jobban, ha ott a kutya. - Rendben, visszük - mondtam - a Kaffa tudom, hogy állatbarát, oda már én is vittem egyszer Zongot, és más kutyákat is láttam már ott. Néha attól tartok a férjem azért fog elválni tőlem, mert nem bírjuk tovább a visszük-nem visszük a kutyát konfliktusainkat kezelni. Mindegy, visszük ismét. Sétálunk a város utcáin, K. Boldogan repked és ugrál végig, mert jött a kutya. Mi összemosolygunk, jó látni, hogy kedvvel és örömmel megy valahová. Ha Zong meghal, akkor tényleg egyből kell szereznünk új kutyát- mondja a férjem, és igazat adok neki. Lélekben készülök fel már egy kiskutya fogadására, nevelésére, tudniillik Zong már 13 és fél éves.

Először megnézünk egy cukrászdát, amit én szeretnék, hátha állatbarát, de az nincsen nyitva, tényleg a Kaffában kötünk ki. Végre egy családi program, ahová mindenki akart menni, még K. is egyből igent mondott. Választani kell sütit. Már előre látom, hogy K. nem lesz boldog, mert nincsen csupacsokis tortaszelet. Megtetszik neki mégis egy Snickers és egy nutellás keksz. Kettőt kér. Ebben most nem engedünk. Sok édességet eszik sajnos, otthon is sok édesség van (Mikulás után vagyunk három nappal), egyet lehet választani. Kisebb ellenállás után marad a tortaszelet. Vacakol a hellyel, ide üljünk, ne oda, miért nem egyformák a villák, és miért adtak neki kisebbet. A férjem kicseréli a villáját vele. Kezd feszültség lenni, és gyorsan lapátoljuk be a sütit, ha menni kellene, legalább ne hagyjuk ott. Vagy talán azt reméljük lecsúszik vele a feszültség is. A mogyorót le kell szedni a tetejéről. Aztán kiakad, hogy az övé sütés nélküli süti! Kihallott már ilyet, miért nevezték el sütinek akkor! Megeszi azért, majd közli, hogy neki itt egy süti sem ízlett. 

Jobbnak látjuk távozni, sétálunk még egyet a szemben lévő parkban. Forgalmas úton mennénk át, a férjem átvág a közeledő autók ellenére. Én fogom K kezét, a másik kezemben a póráz, azon a kutya. Nem megyek át, és K.-t is visszahúzom. Mostanában nem adja nekem a kezét, ha meg akarom fogni az utcán, sem ha át akarunk menni egy úton. Általában a kabátja ujját fogom. Most azt rántom vissza, mert az autó közel, mérgesen nézek a túloldalra a férjemre. K. kiakad, kirántja a kezét, nagyon megijedek, mert mindezt az út szélén teszi, és autók jönnek nagy sebességgel. Erősebben megfogom a kabátja ujját, és úgy megyünk át, hogy kapálódzik a kezemben. Amikor átérünk még akkro is attól félek, hogy mérgében kiszalad egy autó elé. Dühöng és sír, elüti a kezem. 

Szerencsére a parkban a hó látványa hamar elúzi a mérgét, és hógolyózni kezdünk. Neki adom a kesztyűm, így sem nekem, sem a férjemnek nincsen. Nem számít, közös játék, jó móka ígérkezik, mit számít egy kis kézelfagyás. Úgy fut, hogy mindig majdnem nekifut a kutyának. Persze a kutya is menni akar mindenfelé, tele van jó szagokkal egy ilyen park. K. mindig közel fut hozzá, néha úgy érzem, hogy direkt csinálja, hogy nekimegy a kutyának. Zong pedig öreg, nem tud elugrani hirtelen, és nagyon megijed a hirtelen jött ugrásoktól. Sötét is van már, K úgy fut, hogy beleakad a pórázba a lába, erre még jobban ráhúz, és az ijedt kutya fél métert röpül a levegőben. Rárivallok, hogy figyeljen már a kutyára! Erre megint sír, dühöng. Ismét én csesztem el, lelkiismeretfurdalásom van. A férjem is mondja, hogy menjünk inkább haza, ennek semmi értelme. De én újra hógolyózást kezdeményezek, hátha még menthető a helyzet. Aztán dobjuk, nem kímélve egymást. Egy nagy, jeges hógolyó a fülcimpámat eltalálta, és nagyon fáj Amikor legközelebb jött gigagntikus méretű jégtömbbel, és azt akarta nekem vágni haragból, akkor ismét felkiálltom: - Héj ilyen közelről nem ér! Erre újra sírás, mert én mindenért rászólok. Indulnánk haza, de torka szakadtából ordít. Elfutok a kocsiért. Mire visszaérek, nem sír, nem ordít, csak meg van rám sértődve, nem áll velem szóba. A kocsiban síri csend. Olyan jól indult, nem lehet, hogy jól is végződjön egy program? Itthon kettesben maradunk, és megpróbálom nagyon halkan, nagyon kevés szóval elmondani, hogy az úttesten nincsen alkudozás. Ott az életünkről van szó, és éppen azért kiabáltam rá, mert megijedtem, hogy kiszalad. Nekem pedig ő fontos. Ha elütik, nem lesz többet a kisfiam, vagy én nem leszek az anyukája. Nem rá akartam kiabálni egyik esetben sem, csupán a félelem hozta ki belőlem. Ettől enyhül. Hátat fordít, de érzem, hogy már vágyik a kapcsolódásra, és követeli, hogy magyarázzam el, hogy miért mi mondjuk meg mindig, hogy mikor kell átmenni az úton. Próbálok közeledni, de visszautasít, mégis érzem hogy azt akarja, várjam ki, ne adjam fel, várjak még rá egy kicsit. Megteszem, csendben ülök, Néha, finoman szólok, magyarázom a három konfliktusos helyzetet. Egy idő után válaszol, kérdez, beszélgetés lesz belőle, a végén az ölemben köt ki, és bocsánatot is tudok kérni, amiért hevesen reagáltam. Megbeszéljük az úton átmenés menetét. Sikernek könyvelem el a mai napot minden konfliktus ellenére.