Néha eszembe jut, ha nem lenne a férjem velem ezen az egész auti úton, már rég depressziósak lennénk K. meg én, vagy megtéptük volna egymást, vagy egyszerűen egész nap veszekednénk majd ölelkeznénk. Míg én egy helyzeten totál befeszülök, és drámaian nem átlátok egy helyzetet, benne ragadok, elsüllyedek, belehalok...Akkor jön a férjem, és egy viccel, evidens, de nekem eszembe sem jutó megoldással előáll. K. egyik reggel elfelejtette vinni a suliba Szárnyast, a plüss sárkányt. Pedig Szárnyas sosem maradhat itthon. A sulinál jöttek rá, hogy nincsen. K. kezdett kétségbeesni. Szerencsére az apja volt vele, aki adott neki helyette egy zseblámpát, és kitalálta, hogy K. cselezze ki a gyerekeket és tanárokat. Majd azt hiszik szárnyas van vele, mint mindig, de nem, mert helyette egy zseblámpa. K-nak ez a cselezős ötlet tetszett, elvette a zseblámpát, és stressz nélkül vagy kevesebb stresszel ment be a suliba. Kérdeztem ma tőle, na valakinek feltűnt, hogy nálad zseblámpa volt. Neeeem, de a barátaimnak elmondtam (2 barátja van). Levi (szintén ASD-s kisfiú) hülyeségnek tartotta, mint mindent, Dia meg csodálkozott, mint mindenen :-) Amúgy zseblámpa csak egy apánál képes lenni... Én mit adtam volna? Szempillaspirált? :-) Van, amikor nincs mit adjak én, de olyankor van az apjánál, és ez fordítva, az esetek többségében így csináljuk együtt, így vagyunk jók együtt. Együtt vagyunk, sőt, ez tesz minket sokszor erősebbé.