A férjem egy hétre elutazott külföldre. Tudtam, hogy kemény lesz. Vettem ki szabadnapot, masszázsra mentem, találkoztam barátnővel, figyeltem a visszatöltésre, de az utolsó napok szörnyen nehezen teltek. Azt vettem észre, hogy az egész napok K-val kiborítanak, tehát amikor reggeltől estig kettesben vagyunk. Nyáron pedig sok ilyen lesz, és a múlt nyáron is totál depressziós lettem, a mostanitól már most kezdek rettegni. Egyszerűen van egy listám egy  napra, el kellene intézni pár telefont, készíteni ennivalót, válaszolni pár embernek, elpakolni a száradt ruhákat, de nem megy, mert folyton ott van mellettem, és szenvedve kérdezi, hogy most mit csináljunk, de reggeli után mit csinálunk. Érzem, hogy már reggel óriási bennem a feszültség, mert fogalmam sincs, hogy mivel kötöm le egész nap, és hogyan birkózom meg a vággyal, hogy szeretnék csinálni ezt-azt, de nem tudok. Egy időben működött a napirend, amikor egymás alá írtam, hogy mi után mit csinálunk, de most nem tudok reggel mit írni, mert ő kb. semmit nem akar csinálni. Régen az is működött, hogy egy kis idő együtt, majd egy kis idő külön, és ennek a váltakozásával tudott egyedül is játszani valamit. Most viszont egész nap bent lenne, és elvárná, hogy játsszam vele a sokszor annyira fárasztó, vagy idegesítő játékait. Ha én nem érek rá, akkor valamelyik állatunkat kezdi el csesztetni. Szeretne mindig az élő állataival játszani, de nem érti, hogy az öreg kutyánk nem fog úgy fütyülni, ahogyan ő diktál, és a hörcsög pedig azért harap, mert éppen aludt, amikor kikapta a házából, és semmi kedve mászkálni a legós építményeken, arra meg pláne nem kapható, hogy K. folyton kényszerítse, hogy arra menjen, ahová ő szeretné. Mintha mindig szívnia kellene valakit, ahhoz, hogy ne érezze magát egyedül, mert egyedül lenni félelmetes vagy nem is tudom. Most megint nem megy látni, hogy a pohár félig tele van. A nap közepén leroskadok, és ráförmedek, hogy hagyjon már békén, és ne kérdezgesse, hogy mit csinálunk, mert falnak megyek. Nem tudom, mit csináljunk, hiszen nincsen semmi, amit szeretünk együtt csinálni. Persze erre ő sírni kezd, rosszabb esetben kiborul, és én érzem, hogy egyre mélyebbre süllyedek. Szombaton fogtam kínomban egy papírt, köröket rajzoltam rá, és mindegyikbe beleírtam, hogy miket tud csinálni együtt egy gyerek meg szülő. Majd kiszíneztem egy színnel, amit ő szeret csinálni, egy másik színnel, amit én. Egyedül a rajzolást színeztük ki mindketten. Persze azt meg naponta egy óránál többet nem csináljuk. Akkor elkezdtem keresni olyat, amit legalább egy kicsit szeretünk, azokat a köröket félig színeztem ki, és főleg az én színemmel, és lett még egy-két cselekvés így. Körök, melyeket én olyan szívesen csinálnék, de ő nem hajlandó, pedig annyira egyértelmű lehet sok családban, hogy együtt játsszák a gyerekükkel a szülők: társas, kártyázás, kirándulás, múzeum, színház, mozi, kirakózás, bicajozás, séta, futás, tollas, pingpong. Nagyon ritkán be tudom vonni a kertészkedésbe, a főzésbe, közös sütésbe soha. Szeretünk olvasni, de azt csak este fogadja el alvás előtt. Annyi jó program jön elém a neten, a fenébe az internetbe, néha elnézem ezeket, és azonnal sírnom kell. Annyira szeretnék átélni a gyerekemmel több közös programot! Akkor is befeszül a gyomrom, amikor valaki meséli, hogy a gyerekekkel merre jártak, mit néztek meg, mit néztek meg kétszer, mert a gyerekének annyira tetszett. Hát ilyen is van? 

Amiket ő színezett telibe, az a rajzolás, a barkácsolás apával, a számítógépes játékok. Félig a filmnézés, kutyasétáltatás, vasalható gyöngyözés, az állatainkkal való játék, a játszóház. Rendben, próbáljunk akkor ezekből élni- gondoltam, és nem elengedve a reményt, hogy lehet egy jó szombatunk. Ebéd után filmnézés: keresek állatos filmeket, de egy sem tetszik neki, csak vicces állatos videót akar nézni, amitől már hányingerem van, nézzünk már végre valamit, aminek története van. Nem és nem, kikapcsolom a tv-t, ez nem jött össze, ő sír, én magamban forrok. Mozduljunk ki, az gyakran segít! Vettem pingponglabdát meg ütőt, próbáljuk ki! Egy közeli sportparban van asztal hozzá, de ott játszótér is van, meg nagy placc. K. csak akkor jön, ha a kutya is. Kutya a kocsiban, de a pingpongos részre nem lehet kutyát bevinni, így futunk egy kicsit együtt, majd állunk a kutyával egy placc közepén, körülöttünk boldog gyerekek bicajoznak, rollereznek, látni is nehéz őket. Sebaj, elmegyünk egy másik parkba, ahová lehet kutyát vinni. Van is pingpongasztal, kutya a padról néz minket. Végre beállt valami, pinpongozunk, vannak közös perceink. Viszont K., mintha érezné, hogy most túl jó, átvált valami számítógépes játékos üzemmódba, és a pingpong közben végig életekről meg akadályokról beszél, valami gépi hangokat ad, mintha ott sem lennék, a semmibe vesz. Sebaj, van friss levegő, mozgunk, elmélyedek a saját gondolataimba, jobb ez, mint a veszekedés. Megnézzük az esti Dunapartot is, annyira szép, tükröződnek a fények a vízen, K.-t nem érdekli, magában azt a játékot mondogatja, nem kapcsolódik hozzám. Testben van csak velem, lélekben valahol messze jár, én pedig baromira magányos vagyok. Ilyenkor, ha megfordulnék, és elmennék, ki tudja mennyi idő kellene, hogy észre vegye, nem is vagyok ott. Legalább nem bent vagyunk, és kérdezgeti, hogy mit csináljunk, igaz? Ez annál sokkal jobb. Ez a nap is eltelik, túléltük. Este szorosan összebújunk, ezt szeretem vele a legjobban csinálni, mostanában csak ez a rész megy flottul. Majd a holnap könnyebb lesz (sóhaj, mostanában sokat sóhajtozok).