K. hányt két nappal ezelőtt kb. egész éjjel. Előtte a kedvenc ételét főztem: krumplis tésztát, igaz most már a kockatésztást is megeszi, nem csak a masnist. 

Szerintem a legtöbb ember nem szereti megenni egy darabig azt az ételt, amit a hányás előtt evett, egy autista meg gondolom, hogy pláne nem! 

Krumplis tésztát akkor egy darabig ne is csináljak? - kérdeztem ma. Neeee volt a válasz. 

Kicsit elcsüggedtem. Már megint valami, amit megszoktam, elfogadtam végre, és most vége. Volt egy gyerekem, akinek a kedvenc étele a krumplis tészta volt, még egy blogot is elneveztem róla, de már nem működik tovább. 

Már nem működik tovább...Már nem működik tovább. Vajon honnan ez a rossz érzés, amit ez kivált belőlem? Mert valahogy mindig ez van. Egy motivációra, egy módszerre, egy fejlesztőre, egy közös időtöltésre, egy új érdeklődésre olyan rohadt nehéz rátalálni, és annyira nehéz elfogadni, amikor nem működik tovább. Most akkor mi lesz? Próbálkozunk, alkudozunk, ötletelünk, és talán jön egy új megoldás. Mintha sosem lehetne igazán elhelyezkedni a kényelmes fotelben, úgy igazán hátradőlni. Mintha mindig arra tanítana, hogy fogadjam el, hogy minden változik, pedig én folyton a stabil kapaszkodókat keresem. 

Tavaly nyáron olvasott, rajzolt, könyvet írt. A rajzolás egész tanévben is megvolt. Idén nyáron nem csinálja, nem rajzol. Akkor most mi lesz? Mivel foglalja el magát? Most, hogy megtanultam 10féleképpen macskát rajzolni, kövekre is, mivel fogunk kapcsolódni? A rajzolást nagyon nehezen engedem el, lekváros üvegeket szeretnék valamihez dobálni, olyan düh uralkodik rajtam, ha arra gondolok, hogy már nem működik. 

A krumplis tészta egyébként most pont nem olyan nagy gond, mert éppen jól eszik, nem válogat, egészen sok kedvenc étele van. Szóval levegő kifúj, a krumplis tészta csak bekapcsolt egy jól ismert nehézséget. A krumplis tészta időszak ezennel mehet.