Általában akkor van szükségem írásra, amikor a nehéz időszakok vannak, kiakadós napok. Ezért úgy tűnhet, hogy folyton szenvedünk. Valóban vannak kegyetlen napok, rosszabb időszakok, és a stressz gyakori vendég nálunk, sokszor félünk a holnaptól, de egyáltalán nem szenvedünk folyton. K-ban, mint gondolom, minden autistában, és minden átlagos és nem átlagos gyerekben is nagyon sok öröm van. Talán annyi és folyamatos örömet nem kapunk, mint egy tipikus gyerektől, vagy nem tipikus örömöket kapunk. Megint az öcsém gyereke jut eszembe. Neki jót tenni annyira könnyű volt! Ha mondtam valamit, ismételte, itt egy örömpont. Azt üzente vele, hogy érdemes rám figyelni, tőlem tanulni lehet valamit. Ha vicceltem, úgy nevetett, hogy az egész fogsora látszott, megint egy örömpont. K.szinte sosem nevet ilyen nagyon. Fel is kiáltottam, és milyen hülyén hangozhatott: - Jé, látszik az összes foga!  Azt a megerősítést kaptam tőle, hogy értek a gyerekek nyelvén és vicces vagyok. Az ölembe vettem, és mondtam, hogy az én nagypapám mindig az Így lovagolnak a huszárok című höcögtetőt játszotta velünk. Megmutattam, hogyan kell, és még vagy tízszer kérte, hogy újra játsszuk. Ismét egy örömpont, amikor átélhettem azt az érzést, hogy amit nekem mondtak gyerekként, most átadhatom, terjed az ősi tudás apáról fiúra, erősödnek a családi kötelékek, átadhattam egy emléket a papámból, aki már nem él. Összességében hatványozottan átéltük azt az érzést, ami a játék lényege: mindkét fél élvezi, örömét leli benne. K-tól ilyen visszacsatolás ritkán érkezik, és a közös játék vele számomra gyakran hajmeresztő, unalmas, egysíkú és akár fizikailag fájdalmas (volt, amikor hónapokig csak azt kérte játszani, hogy durván verekedjünk). Az öcsém kislányával való játék feltöltött, sőt, gyógyított engem. A férjem ugyanakkor azt mondta, hogy képtelen volt játszani az öcsém gyerekével, mert most úgy érezte, hogy elsírta volna magát arra gondolva, hogy ilyen jó és könnyű is lehetne. Nekem ez nem volt újdonság, mert gyerekfoglalkozásokat tartok, és megélek hasonló örömöket a kicsikkel hétről hétre. Rájöttem mindeközben, hogy ők is mennyire gyógyítják ezt az anyasebem, ami nem érzi magát jónak és elégnek. Igen, talán ez az oka, hogy velük annyira szeretek lenni. 

Napokról akartam írni, amik nekünk is jók. Például a mai nap. Amikor nekünk felnőtteknek sincsen dolgunk, és senkinek sem kell menni sehová. Nekem is lehetőségem van ilyenkor megfigyelni, hogy K. milyen, amikor nem stresszel nagyjából semmin, és mi az, ami számára szorongást okoz. Le is döbbenek egyben, hogy a dolgos mindennapokban fel sem tűnik, hogy számára a mindennapi dolgok is mennyire szorongatóak lehetnek. K. számára a tökéletes nap olyasmi, mint a mai. Reggel felkel, amikor akar (jó korán), nézhet képernyőt, amit akar, és nagyjából annyit, amennyit akar. Akkor eszik, amikor akar, azt, amit akar, és ha úgy jön ki a lépés, egész nap pizsamában lehet. Oldott attól, hogy tudja, hogy nincsen egész nap kötelezettség, és a legjobb, ha tudja, hogy még napokig nem kell menni sehová, és senki sem jön hozzánk. Nekünk szülőknek sincsen semmi különös dolgunk, ergo egész nap rá vagyunk fókuszálva, együtt játszunk, azt a zenét hallgatjuk, amit ő szeretne, nézek vele Minecraft videót, macskázunk, kutyázunk, gekkózunk szabadon, semmi sincsen időhöz kötve, és legfőképpen sosem kell sietni. Nem kell messze menni, hogy mi is érezzünk valami hasonlót. Mennyivel nyugodtabbak vagyunk szombaton, amikor tudjuk, hogy előttünk az egész hétvége, és mennyivel szorongatóbba vasárnap, amikor tudjuk, hogy holnaptól mindenféle kötelezettség kezdődik, időpontok és feladatok várnak ránk. K-val is ilyesmi lehet, csak a szorongás erősebb, mint egy átlagembernél. Úgy képzelem, hogy neki iskolába menni olyan lehet, mint nekünk egy szorongató vizsgára indulni. Felöltözni olyan, mint amikor nekünk nagyon ki kell öltözni, vagy valami kényelmetlen egyenruhában lenni egész nap. Egy házi feladat annyi szorongást vált ki, mint nekem egy karácsonyi nagytakarítás, amikor ablakokat is pucolok? Az iskolában az órákon való figyelés és elvárások talán olyan, mint ha nekem egy munkahelyen kellene megfelelnem első nap, mindenféle újat tanulni és folyton a legjobbat kihozni magamból? 

Amikor elvárásmentesek a napok, akkor magától rugalmasabbá válik, ebédre halászlevet evett, pedig volt krumplis tészta is. Vita sem volt abból, hogy ebéd van. Közösen játszunk az új Wii-vel, és bátran próbál ki új játékokat. Egyszer olvastam egy könyvben, hogy amikor otthon vagyunk, akkor az auti gyerek nem auti. Így van, nincs hajtépés, sem kibukás. Először akkor borul fel az egyensúly, amikor arra emlékezettjük, hogy egy kicsit ki kell menni levegőre. Én már voltam kint, nem jött, most az apja van kint, most tud kimenni. Sírni kezd, hogy miért csináljuk megint ezt vele, kezdjük stresszelni azzal, hogy megvan, hogy mikor mehet ki. Persze bármikor kimehetne, de ő egyedül nem marad el az udvarban, sem egy helyiségben a lakásban. Így ennyit alkalmazkodni kell, azaz a kimozdulással máris előjönnek a nehézségek. A kimenés együtt jár télen azzal az elvárással, hogy kabátot és cipőt kell húzni, és ő máris szorong. Értem, hogy szinte segélykiáltást küld, hogy ne tegyük ezt vele. Amikor végre van egy nap, hogy lazíthat, ne tegyük tönkre azzal, hogy akkor kell kimenjen, amikor mi mondjuk, és hogy kötelezzük az öltözésre. Sírva áll az ajtóban: - Anya miért stresszeltek ezzel? Ettől stresszes leszek megint, tépni fogom a szempillám, a hajam, és csúnya leszek! 

A testre gyakorolt hatását a kinti mozgásnak már sokszor elmagyaráztuk neki, most arról beszéltem, hogy van olyan, hogy két ember nem ugyanazt akarja. Ilyenkor vagy az egyik enged, de ez mindig nem lehetséges, vagy a legjobb, ha sikerül egy köztes megoldást találni. A kezemmel elágazó utakat formáztam, és a közös megoldásnál újra együtt mentek a kezeim, majd utána szét. Megbeszéltük, hogy akkor én is kimegyek egy darabig vele, játszunk, majd elmarad kint apával. Sikerült. Esti összebújásnál ismét gyűjtöttük a legjobb történéseket a napban. Hajtépésjelentés: egy keveset tépett állítólag. Mi nem láttunk most nyomot.