Mit csináljak akkor, amikor megint totál szorongva jön haza a gyerekem? Többek között, mert a csütörtöki tesi tanárral való tesi órán megint borzalmasan szenvedett. Az említett tesi tanár az a típusú tanár, aki úgy gondolja, hogy a mai gyerekeknek nem más hiányzik, mint a megfelelő atyai szigor. A tesi órák fizikailag nehezek az én gyerekemnek, aki valóban nem mozog eleget, de amennyit mégis, azért elég sokat küzdünk. Mi, a szülei kosarazunk vele, fallabdázunk itthon, sétálásra bírjuk stb, mert külön sportolásra elvihetetlen mióta iskola van. Telítődik is, és sajnos a házi feladat is sok, nekünk hosszú idő megcsinálni, több menetben sikerül csak általában. Motivációval és napirenndel vesszük rá arra, hogy egyáltalán kimenjen és mozogjon.
Szóval értem én a tanár álláspontját, hogy régen bezzeg a gyerekek mennyit mozogtak, ma milyen tunyák, de sajnos nekünk az ilyen elvekkel rendelkező pedagógusok sokat rontanak a helyzeten. Vannak kétségeim amúgy is, hogy akkor ezzel az - erőltetett, kötelező, szintjén jóval feljebb lévő, majd belehalunk a tesibe, és szorongunk minden csütörtök előtt, mert félünk tőle - típusú módszertannal vajon majd azt érjük el, hogy a gyerekek megszeretik a mozgást, netán az életmódjukká válik, hogy többet mozognak? Vagy esetleg még jobban utálják az egészet?
Nekünk volt már rossz csütörtökünk, meg olyan is, hogy csütörtökön nem tudtam reggel nyolcra bevinni a gyereket az iskolába, annyira tiltakozott, hogy nem bírja ki még egyszer a tesi órákat. Aztán ültem szemtől szemben az ELV-es tanárral az osztályfőnök jelenlétében, amikor is meséltem egy kicsit az autizmusról. Akkor olyan kedves és elfogadó volt, később a gyerekemhez is odament, hogy nyugodtan mondja el, ha neki valami kényelmetlen az órán.
Mit gondolsz, nyugodtan elmondja? Inkább kitépi a szempilláit a tesi óra után. Sajnos a szavak ennyit érnek, ha közben az attitűd vagy a szavak mögötti elfogadás nincsen a helyén. Persze azt is értem, hogy van a többi gyerek, akiknek jó ez a sok mozgás, meg ha az enyémnek megengedi, hogy ne, vagy másképpen csináljon ezt-azt, akkor a többinek is meg kell. Nos, én ezekben nem hiszek (és ez több, mint hit, pedagógus vagyok, és vannak csoportos foglalkozásaim), mert ha jó az óra, ha szeretik a tanárt, akkor nem akarnak a gyerekek kimaradni, másrészt van differenciálás is, mostanra már jól ismerheti, hogy melyik gyerek milyen kondiban van.
A héten letört gyerek, sírós hangon meséli, hogy olyan szörnyű volt megint a tesi. Nedves fűben kellett sétálni, mert régen az embereknek nem volt cipőjük, és így jártak, és sokkal erősebb vagy éppen finomabb volt a lábuk. Okés, értem én, csak éppen a mai gyerekek nem így járnak, és ezért ez okozhat kellemetlenséget, nehézséget számukra, pláne tavasszal, amikor hónapok óta zokniban és zárt cipőkben voltak. Szóval a törekvés tök jó, sok hasznos célja lehet ennek az órának, csak egy dolog hiányzik, hogy észre vegye a tanár, vagy teret engedjen, eléggé megbízzon a gyerekekben ahhoz, ha valakinek ez kellemetlen, ne csinálja. Az én gyerekem utálja a nedves dolgokat. Elég tipikus autista dolog ez. Nem nyitja ki a kocsi ajtaját, ha ráesett az eső. Közös főzés esélytelen, hiszen szinte minden nedves. Reggelinél is kiborul, ha kiömlik a kakaó, és neki kell felitatni. Azért a kéznedvességhez mégis valamennyire szokva van, mert mégis csak fürdik meg kezet mos. No de a lába!!! Amikor még tavasz van, és elég hideg!!! Erre nem számítottunk! Azt mondta, hogy próbált egy betonos részen ácsorogni, és valahogy kibírni (szóval látszódhatott a gyereken a szorongás-ellenállás, és a tanár tud az autizmusáról), és azon szorongott, hogy a vizes-füves lábát nem is tudja majd mivel jól megtörölni :-(
Naná, hogy ennél a tanárnál van az is, hogy minden órán párt választanak a gyerekek maguknak, és az enyémet rendszeres nem választja senki, ezért egy másik kislány lesz a párja, akit sosem választ senki, és akit sajnos az én gyerekem sem kedvel. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha egy tanár képzett, rendelkezik elég érzékenységgel, akkor a párválasztást is úgy intézi, hogy ne mindig a gyerekek válasszanak, hanem véletlenszerűen is alakuljanak párok, hogy ne közösítődjön ki senki, Sok-sok játék van erre, én is tanultam ilyeneket.
Szóval mit tegyek?
Kicsit dühöngök, itt ventillálok, kiírok, aztán gondolkodni is próbálok, kikérni a fejlesztőnk véleményét, és az is lehet, hogy újra ülök egyet az elves tanárral szemben is, és megpróbálok a szintjén, ártatlan, aggódó, kedves anyukaként hatni rá.
Persze az is lehet, hogy a maradék csütörtökökről kiveszem a gyerekem az iskolából. Kienk van kedve még tanév végén is küzdeni.
