Azt hiszem, hogy belekerültem a diagnózisok és autitünetek mélységes, háborgó tengerébe. A napokban értem el a diagnózisfeldolgozás gyászfolyamat azon szakaszához, amikor képes vagyok tenni is valamit. Vettem egy könyvet, elkezdtem olvasni, kinyomtattam és lamináltam a Kifli Sanyi kártyáit (szockomm fejlesztő segédanyag), készítem hozzá a társast. Csatlakoztam a Szikrához, megyek a szülőtalálkozóra, és jelentkeztem szülőtréningre, közben folyamatosan kutatom a szockomm fejlesztő helyeket. Januárban fő célom, hogy végre találjunk egy helyet, és kezdjünk el járni valahová. Feltettem két számomra fontos kérdést egy autis csoportban, és onnan elirányítottak egy másik csoportba. PDA tér a neve. Eleinte azt hittem a PDA is egy szenzoros tünetegyüttes rövidítése, és ma döbbentem rá, hogy másról van szó. Extrém elvárás elkerülés - ez a neve, de nem létező diagnózis önmagában Magyarországon, hanem az autizmussal együttjáró jelenségről van szó. Rájöttem, hogy nálunk ez is van! Talán nem extrémen, talán élhetően, talán ennek is vannak fokozatai - jelenleg ezzel nyugtatom magam, egyébként meg pont azt érzem, amit a diagnózis készhez vételénél: hányingerem van, szédülök, sírnom kell a megkönnyebbüléstől és a jövőbe vetett félelemtől. Nem én vagyok a hibás! Nem én vagyok következetlen, gyenge kezű, kifordult agyú, pesszimista anya! Hát ezért kell megküzdeni minden reggeli öltözésnél, indulásnál, vásárlásnál, fürdésnél, lefekvésnél? Ezért nem néz meg semmilyen könyvet, amit én veszek, és nem nyitja ki az ajándékokat, amit nem ő kért. Ezért bántja a kutyát vagy ütöget engem? Mi lesz így a suliban? Vagy ott maszkol, mint az oviban, és itthon fog elviselhetetlen lenni az élet? Miért van az, hogy mióta van diagnózis, azóta egyre súlyosabbnak látom a dolgait? Az autizmus egy hétfejű vagy még többfejű sárkány lett számomra, aminek amikor levágom vagy megszokom az egyik fejét, akkor megmutat egy újat. Vége lesz egyszer a fejeknek, vagy új nő mindig?