Azt hiszem, hogy autista gyermeket nevelő szülőként az egyik legnehezebb, hogy folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Döntéseket, melyekre nincsen egyértelmű válasz, segítő mankó hozzá, melyekből jóval több jut, és gyakran gyorsan kell meghozni. 

Cseréljük-e le a régi karácsonyi égőt, mert már nem tetszik, vagy hagyjuk, hogy ne zaklassuk fel? 

Merjek-e tenni a krumplis tésztába az új ételízesítőből (ami amúgy natúr, adalékanyagmentes, de nagyra vannak őrölve benne a zöldségek), hogy ízletesebb legyen az étel, vagy inkább ne, mert a darabokat kiszúrja? 

Mondjam-e el neki, hogy a karateedzőt helyettesíteni fogják egyik héten, és akkor nagy eséllyel megint kimarad egy edzés, vagy szembesüljön ott vele? 

Szóljak-e a tanítónak, hogy figyeljen, ha tépi a haját, vagy túlfeszítem a húrt, hogy megint én szólok valamiért? 

Engedjük-e el a délutáni színházi programra, amikor már tudom, hogy elege lesz az emberekből, ingerekből, de azt sem akarom, hogy kimaradjon a közösségi programokból? 

Látogassunk-e meg rokonokat karácsonykor, vagy ne menjünk senkihez? Ha igen, kit látogassunk meg? Mondjuk-e meg a rokonoknak, hogy ne kérjenek puszit, ne faggassák, vagy hagyjuk, hogy szokja az emberek természetes reakcióit? 

Amikor még nem volt gyerekünk, a férjemmel azon nevettünk magunkban, magunkon, hogy két mennyire döntésképtelen ember vagyunk. Sokszor nem tudtuk eldönteni, hogy hová menjünk a szabadidőnkben, és viccesen azt kívántuk, hogy bárcsak lenne valaki, aki megmondaná a választ. Nem tudom, hogy mennyire lehet ok vagy mentség, hogy mindketten mérleg jegyűek vagyunk, és állítólag a mérlegek nem tudnak dönteni, vagy túl sokat mérlegelnek. Tényleg volt, hogy pénzfeldobós fej vagy írással hoztunk meg hétköznapi döntéseket :-). 

Mondhatnánk, hogy azért is kaptuk ajándékba K-t, hogy végre megtanuljunk gyors és meggyőződésen alapuló döntéseket hozni, ha pedig azokat meghoztuk, álljunk ki mellettük, és viseljük a következményeket. A férjem szerint ezt jelenti a felnőttség. Az biztos, hogy továbbra is gyakoriak az egymáshoz idézett kérdéseink közül azok, amelyek úgy kezdődnek, hogy - Szerinted...? és a válaszok között, hogy: - Fogalmam sincs. Furán hangozhat, de fejlődtünk annyit, hogy vannak olyan jó kérdéseink, melyek segítenek a döntéshozásban. Nekem az egyik legfontosabb lett:- Azért döntök így, mert félek, hogy mások mit szólnak, vagy azért mert ez a meggyőződésem, megérzésem? Na és továbbra is hozunk rossz döntéseket, és ezekért hibáztatni is szoktuk magunkat/egymást. 

Pedig ha végig gondolom, akkor tudom, hogy annak, akinek sok és hirtelen döntéseket kell hozni, ráadásul a gyerekével kapcsolatban, ráadásul az autista gyerekével kapcsolatban, az elkerülhetetlen, vagyis nem is lehet másképp, mint, hogy: 

- Nincs idő átgondolni a döntést, ezért nagy a hibázási lehetőség- HOZ ROSSZ DÖNTÉSEKET

- A döntést sokszor erős stressz hatása alatt kell meghozni, tehát HOZ ROSSZ DÖNTÉST

- Mivel olyan döntéseket kell hoznia, amire egyáltalán nincsen válasz, és sok a változó tényező, a döntései egy részét nem fogják mások érteni, sőt, el fogják ítélni érte

- Aki sok döntést hoz, annak állnia kell a sarat, a döntése mellett tudnia kell kitartani, mert mindig lesznek, akik elítélik, próbára teszik a döntései miatt

- Akinek folyton döntéseken kell törnie a fejét, az elfáradhat

Mindezt átgondolva, leírva, sikerül megértőbbnek lennem magammal szemben, és nem várom el mindenkitől, hogy megértse az én döntéseimet. Megértem, hogy nem érti. Tudom, hogy az autizmus előtt másképpen döntöttem volna, nem autista gyermeket nevelő szülőként mások lennének az elveim, a prioritások. Ma viszont én más vagyok, mert a gyerekem sem átlagos, a döntéseim sem azok.