K-val alig van közös fotónk, ő utálja a fotózást. Kb. a férjem tudja, hogyan kell fotózni, hogy ne vegye észre, de ő nincsen mindig velünk. Nagyon szerettem volna egy közös fotót az ovis anyák napi ünnepély után. Jeleztem előre K-nak, hogy fotózkodjon majd velem egyet, ezt szeretném Anyák Napjára. Azt mondta oké. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az egész anyák napi műsor "kibírása" után még ez is. A műsor után egy kis barátjával meg az anyukájával kimentünk a parkba. Gyönyörű napsütés és zöld fű, tökéletes alkalom a fotózásra. A barát anyukája nagyon szerette volna, ha csinálunk a két fiúról képet. Jó ötlet! (és tudtam, hogy ezzel a fotózási limit ki fog merülni, és nem lesz közös képünk, mert K. nem tudja annyi ideig tűrni a fotózást, hogy még nekünk is legyen képünk). Őszintén éreztem az anyuka minden kattintásánál, hogy fogy el az esély a közös fotónkat illetően. Így is lett, K közölte, hogy elege lett, több fotó nem lesz. Már nem tudtam igazán rávenni, lett fotónk, de mintha nyúznám vagy kínoznám, úgy nézünk ki a képeken :-) 

Viszont volt ebben valami jó. Egyre inkább ismerem már a limitjeit. Nem csak a fotózásban, a programokban, emberek között levésben. Tudom, hogy meddig ér a takarója, és ehhez alakítom az életünket, amennyire lehet. Azóta igaz nem sok programunk van, de K. jóval kevesebbet szorong.