Nemrég olvastam el Libby Scott és Rebecca Westcott Láttok engem című könyvét. Nagyjából ez az ötödik könyv, amit autizmus témában olvastam, és óriási boldogsággal töltött el, hogy végre vannak benne aha élmények. Már az első oldalak olvasása után szaladtam a férjemhez, hogy ez a Tally pont olyan, mint K., csak lányban! 

Szerintem azért is fogadtam el sokára a diagnózist, mert sosem voltak, vagy nagyon kevés általam ismert, tipikus auti tüneteink. Azért mondom, hogy általam ismert, mert azóta azért bent vagyok pár csoportban, és látom, hogy az autizmus spektrum mennyire széles. K. sosem rakott sorba semmit, vagy volt el órákig azzal, hogy pörgeti az autók kerekét stb. Nagyon korán és választékosan megtanult beszélni, egész kicsinek sokkal rugalmasabb volt, mint most. Az oviban semmit sem vettek észre, és a suliban is kevés tanárnak tűnik fel, hogy más valamiben, Szorongóbb - ennyit látnak rajta. A férjem azt szokta mondani, hogy megérett az értelme az autizmusba. Valami olyasmit jelent ez nálunk, hogy régen azért tudtuk elvinni vásárolni, meg ide-oda, mert még nem volt annyira értelmes, hogy belássa előre, hogy mi jön, és nem tudta, hogyan tiltakozzon, valamint nem ismerte fel saját magában, hogy ő azt nem szereti. Valahol jó, mert talán azt mondhatjuk nem olyan súlyos eset, de ugyanakkor úgy érzem, hogy még tanácstalanabbak vagyunk, még magányosabbak azáltal, hogy nem "hasonlóak" a problémáink, mint a többségnek. Újra és újra a PDA -típusú autizmus oldalakon, könyvekben, csoportban találom meg a választ a mi problémáinkra. A PDA-ról itt egy magyar, rövid összefoglaló.  Nem lepődtem meg, hogy a könyv kb. 10. oldalán megírja magáról az író, hogy ő egy "PDA típusú autista". Itthon egyébként ez a diagnózis nem létezik, nekünk senki sem mondta, hogy olyan létezik, és a fejlesztőnk szerint K. biztosan nem az. Közben ha nem lennének a PDA-ról már írások, csoportok, akkor elvéreztünk volna, mert nekünk azok segítettek sokat. Szóval a könyv írója, a könyvben Telly-nek hívja magát - meglepően sok hasonlóságot mutat a mi gyerekünkkel. Ittam a könyv minden szavát, aztán megtaláltam, hogy angolul van még két kötete, az egyiket már szintén kivégeztem. Végre-végre úgy éreztem, hogy a könyvben a lány szülei nagyon hasonló (szinte mondhatom, hogy ugyanazokkal) a problémákkal küzdenek, és ugyanazokkal a megoldásokkal állnak elő, mint mi. Földöntúli boldogságot éreztem a könyv olvasása közben. Néha az az érzésem, hogy itthon azért ekkora az elzárkózottság ezzel a diagnózissal szemben, mert a hagyományos auti spec. fejlesztő módszerek egy jó része nem működik náluk. Ha elismerjük ezt a diagnózist, akkor bizony sokat kell változzanak a módszerek, a gyógypedagógus képzésben is, sőt, lehet, hogy el kell ismernünk, hogy ezeknek a gyerekeknek nincsen szükségük a régi értelemben vett fejlesztésre, mert csak növeli a szorongásukat. Szerencsére pár országban már előrébb járnak ebben, és vannak itthon is PDA-s felnőttek, akik úttörő módon foglalkoznak a témával. Persze mindig lehet, hogy keveset tudok. Nem erről akartam amúgy írni ilyen hosszan, hanem a könyvből szeretnék lefordítani pár számomra nagyon fontos részt, de az akkor egy következő bejegyzés lesz.