Második karatevizsga. Előtte este már mindenbe beleköt, úton-útfélen elsírja magát, minden zavarja. Nincsen egyensúlyban. Talán a vizsga miatt, de nem beszél róla. Annyit kért, hogy segítsek rá edzeni, de nem tudta, hogy miket kell gyakorolni, én meg pláne nem. 

Reggel kiakadás mindenen. Miért nem kelek fel, és hozok neki, amikor ő akarja- ez borítja ki teljesen. Áll kisgatyában és kiabál, pedig indulnunk kellene. A karateruhát nem akarja felvenni. A férjem csak áll idegesen és mondogatja, hogy idő van. Begyűri a kis táskába a frissen vasalt karateruhát. Nem akadok ki, ő is segíteni akar, ő is frusztrált, ő is tehetetlen. 

Sírva indulunk a karatevizsgára, pont mint az elsőre. Akkor azon akadt ki, hogy gyalog megyünk, most ez már csak hab a tortán. Odaérünk, én töltöm a papírokat, férjem öltözteti.

- Nincs itt az öve!!!

Jesszus! Megkérdezem az edzőt, neki sincsen plusz öv. Szaladjak még nyugodtan haza! 

Elindulok, egy régi futócipőben vagyok, és kényelmes ruhában, mázli. Hetek óta nem futottam, de azért ez a táv nem kihívás. Annyira sokat köszönhetek a futásnak, most is viszi ki belőlem a feszkót, felszabadít, és szuperanyu érzésem van, amiért haza tudok futni megállás nélkül az övért. Az órám útközben kérdezi: - Indítsa a futóedzést? IGEN! IGEN! IGEN! Egy pillanatra azt képzelem, hogy csak úgy futok a nyári reggelen ráértemben, és jó érzéssel tölt el. Megvan az öv, és futás vissza, már állnak a sorban. Mutatom, hogy minden oké, és ebben benne, hogy az öv itt van, a kezdés szuper, nem számít a reggeli cirkusz. Férj is büszke rám. 

Nagyjából ugyanolyan nehéz volt eljutni a karatevizsgára, mint korábban. Akkor még nem volt diagnózisunk, nem értettem, miért ilyen nehéz. Én viszont más lettem, nem bosszús, nem ideges. Szeretetteljesen aggódó. Nem okolom, neheztelek rá, hanem próbálom támogatni elfogadással. Megtaláltam a feladatom, és élvezem, hogy egyre jobb lehetek benne. Átállt az agyam a az auti életre. Fotókat készítek a vizsgán, és jegyzetelek, hogy milyen gyakorlatok jönnek mi után. Gimnasztika=bemelegítés az eleje, aztán erőgyakorlatok, kézmozdulatok, elmélet. Van amit csak az iskolások csinálnak, addig az ovisok leülnek oldalra, majd visszahívják őket később.  A végén nevén szólítják, kézfogás három edzővel, meghajlás, fotózkodás, a taps hangos, de gyorsan vége. Legközelebb már felkészült leszek, és fel tudom készíteni arra, hogy milyen a vizsga. Talán neki sem lesz ilyen szorongató. Fejlődünk, tanulunk. Elégedett vagyok. K a vizsga után pedig mérhetetlenül büszke, boldog. A karate tartást és önbizalmat ad neki, sokat köszönhetünk ennek a sportnak. 

A futás pedig kell nekem. Újra futok majd!