Szeretgettem K.-T az egyik nap vasalható gyöngyözés közben a konyhában, és mondtam neki, hogy jaj mitől szeretlek téged ennyire biztosan van benned valami mágnes. Valami szeretetmágnes lehet, ami ennyire vonz engem, biztos raksz mindig titokban a zsebedbe ilyen mágneseket, és azért érzem ezt a vonzódást. Mire K. komolyan, kissé neheztelően a szemembe nézett, és azt mondta: - Anya ugye te sem mindig hiszed el, amiket mondasz? Ugye ilyenkor nem gondolod komolyan? Nem gondolod azt, hogy mágneseket rakok magamba ugye? Soha nem tennék magamban mágnest!!! Ilyenkor a tekintete komoly, kicsit dühös és talán- talán néha felfedezek benne némi mosolyt. Néha lehet, hogy viccesnek tartja, de leginkább felháborítónak, hogy ilyeneket hadoválok össze. A múltkor kikérte magának, amiért megtévesztem őt ezekkel a mondataimmal, én ennek ellenére azért mondok ilyeneket, hogy szokja, mert az életben, a világban mondanak ilyeneket az emberek egymásnak. Talán nem lesz gyakorlatlan. Örülök annak is, ha jelzi, hogy nem érti, hogy rákérdez, és akkor számomra is kiderül, hogy neki ezek dilemmát és esetleg bizonytalanságot okoznak, és tudunk róla beszélgetni.
