Már egy hete szünet van, és még igazán nem mertem belegondolni. Már amikor a suli udvarán láttam, hogy írogatják, hogy hány nap van vissza a tanévből, folyton könnybe lábadt a szemem. Hirtelen olyan érzelmi cunami árasztott volna el ha hagyom, hogy inkább máskorra halasztottam.
Azóta is halogatom. Hogy kieresszem a második osztályos gőzt, ahhoz kell egy pohár alkohol? Vagy inkább egyedüllét, amikor bármilyen csúnyán és hangosan sírhatok?
Ha egy kicsit kinyitom a szelepet, akkor jön belőle büszkeség, megkönnyebbülés, megcsináltuk érzés, na de milyen áron - és ez legsírósabb. Nem lesznek a könyörgős reggelek és háziírások, és nem kell azt a szívfájdító szorongást látni folyton a gyermekemen. Ezt nagyon vártam. Viszont el kell fogadnom a nehéz napokat, amikor nem lesz mit csináljon, amikor szembe kell néznem az összes kis egyéb problémánkkal.
Nefi írásából idézek, mert jobban megfogalmazta, mint én (már megint):
"És én most legszívesebben kinyitnék egy üveg pezsgőt. Nem azért, mert jön a nyár, hanem azért, mert végre vége annak a napi szintű idegőrlésnek, amit csak az ért, aki már próbált reggelente egy szorongó, érzékeny gyereket iskolába elindítani.
Ez nem az a „kelj már fel, lekésed a buszt” kategória.
Ez az a „vajon ma hányingerrel ébred?”
„Megint fáj a hasa?”
„Ki
tudom ma egyáltalán húzni az ágyból?”
„Vagy zokogás lesz?”
„És én bírom-e majd, vagy én is megzuhanok?” verzió.
Ez az a reggel, amin már előző este elkezdesz stresszelni. Ahol minden elindulás egy tétre menő meccs, csak nincs se bíró, se szünet, csak te vagy, meg a gyerek, akit szeretsz, és próbálsz eljuttatni oda, ahová nem akar menni. És próbálsz közben nem sírni. Vagy nem kiabálni. Vagy nem összeomlani.
Szóval pénteken nem csak a tanév ér véget. Hanem véget érnek a hétfő reggeli gyomorgörcsök, a csütörtök esti sírások, a "mi lesz holnap" pánikrohamok. Egy picit letehetem a pajzsot. És egy picit lehetek ember.
Persze, majd jön helyette más. Mert mindig jön. De ez most lemegy. És ez már önmagában egy kis szabadság. Aki tudja, miről beszélek, annak küldöm a legnagyobb virtuális ölelést. Aki meg nem… az szerencsés."
Aztán majd elfogadom, hogy más van, hogy nem megy annyi minden, mint hiszem, hogy magamra oly kevés idő jut. Majd feladom a tiltakozást, a dühöt, amit akkor érzek, amikor mindenki gyereke a mamánál nyaral, vagy rója a táborokat. Csak az enyém van itthon, és alig bírja elviselni, hogy főzök, a vásárlás vele csupa stressz.
Amikor végre elfogadom, és beletörődök, onnantól van esély, hogy élvezni fogom a mi közös, kettesben zárt világunkat, amikor minden napot sikeresnek érzek, amikor sikerült napirendet csinálnom, nem vesztünk össze, és amikor felszabadult örömöt látok a gyerekem arcán. Kívánom, hogy jussak el minél előbb ide.
