Online fejlesztőnk van jelenleg. Tudom, hogy nem a legideálisabb, de már ezért az onlineért is sokat kellett könyörögni, motiválni. Az első alkalmakért iskolai szabadnapot adtunk. Az én gyerekemet sosem lehetett csokigolyókkal lekenyerezni, sőt étellel egyáltalán nem, de a cicás vagy akármilyen matricákért is körbe röhögött már ötévesen is. Volt egy élő, hús-vér fejlesztőnk, akivel annyira nem voltak egy hullámhosszon. Akkor K-t (hatévesen) éppen a Minecraft érdekelte mindennél jobban, a fejlesztőnk pedig sosem hozott semmi Minecraftot, szerintem nem is ismerte igazán. Helyette adott állatos színezőt. K egyszer a kocsiban azt mondta a hatéves szájával: - Cuki ez az ...néni, de nyilván nem fogok állatokat színezni, haha. Szóval egy darabig tűrte a cuki nénit, a társasjátékait (amiket K. mindig utált), meg a matricáit (amik között sosem volt olyan, ami őt érdekelte), aztán egy idő után semmi értelmét nem látta, vagy nem tudom, de sikítva ordított, hogy nem megy. Na az online nénivel most ezeket az emlékeket próbáljuk felülírni. Ő szorgosan gyártja a netes játékokat meg Worldwall-okat K-nak, mindig azokban a témákban, amik érdeklik, és ami nehezen megy. Kvázi szoctörténeteket készít neki személyre szabottan. K.-nak pedig csak annyi a feladata, ha kedve van, 30percre odafárad a képernyő elé, és amelyik feladat tetszik neki, arra válaszol, de ha nem szeretné, nem muszáj- azt a néni mindig elmondja. Láss csodát, ezzel a kifordított motivációval az én gyerekem egyre több mindre hajlandó, magáról kettőnél több szót is mond már időnként, és egyre kisebb motiváció is elég, hogy képernyő elé járuljon röpke 30 percre minden héten egyszer. Ezek nála igenis sikerek, és naná, hogy tök fordítva működik, mint ahogyan sokan gondolják, hogy egy gyereknek működnie kell. Pedig mi felnőttek is így lennénk, nem? Szeretjük, ha valakivel egy a témánk, az érdeklődésünk, és nem valamit ránk akar erőltetni, akik nem mi vagyunk. Akkor egy gyerek felé miért közelítünk másképpen? 

Engem K. nyolc és fél évével már teljesen átformált, rég nem úgy állok a gyerekekhez, ahogyan "szokás", és mondok valamit. Azóta sokkal jobb és vidámabb a kapcsolatom a hozzám forduló gyerekekkel, mindegy, hogy azok neurotipikusok vagy sem. Szóval szerintem a mai gyerekek többsége már kikéri magának az elnyomó, lekicsinylő vagy mesterkélt hangnemet, tudatosságot és valódi figyelmet várnak el, és nekem ez tetszik bennük, mert így már megint ők is tanítanak minket. 

Egyébként arról akartam írni, hogy azt a házit kaptam az online segítőnktől( huh ha K. meghallja, hogy fejlesztő, többet nem ül oda, és mivel szerintem a gondolataimat is hallja, az értéseimet pedig tisztán érzi, jobb, ha ide sem írom többet, hogy fejlesztő)., hogy olvassak el egy cikket az Ötpontos skáláról, és próbáljam meg megcsinálni K-val. Elolvastam, szerintem hasznos a cucc, szóban szoktam, szoktunk is skálázni, pl.: 1-5 pont között mennyire szorongsz ma reggel. 0-királyul vagyok, laza, semmi szorongás. 5- szétráz belül az ideg. Vagy: Mennyire volt fárasztó a napod? Mennyire tetszett a kirándulás stb., és mindig vázolom a 1-5 közötti pontokat, és ezekre mindig könnyen válaszol, és nem pattint vissza szinte soha. Hiszen sokkal könnyebb azt mondani, hogy három, mint kifejteni a suli után (amikor szerinte szinte fájnak a szavak), hogy nem értettem, amit a tanár mond, ezért kiabált, és stresszelt, és a barátom meg cserben hagyott, ezért szar napom volt. 

Megéreztem, hogy ez az Ötpontos skála írásban lehetne a szokásos skálázásunk tudatosabb, mélyebb-bővebb, következő szintű verziója, csak éppen rettegek elmondani a gyerekemnek, hogy ezt szeretném kipróbálni, mert még mindig félek a visszautasításaitól. 

Mert folyton visszautasít. Mert minden visszautasítással a nyakánál fogva felakasztja a problémáinkra jónak tűnő megoldás lehetőségét. Ez olyan abszurd, mintha tegyük fel, hogy az a problémád, hogy nincsen pénzed, erre valaki azt mondja, hogy ő garantáltan segít neked, hogyan legyen pénzed egy hónapon belül, és te erre azt mondanád, nem köszi. Vagyis inkább kiálltanád, hogy: - NEEEEEEM!- és meg sem hallgatnád. 

Szóval halogattam, és stresszeltem. Majd eléálltam azzal, hogy én kaptam ilyen házit a Julitól, és kicsit segítsen nekem. Mert ez engem is nagyon érdekelne, hogy amikor pl közel van a kibukás, akkor mit tehetnék, ami neki jó. 

Sajnos azonnal kiszagolta, hogy ez neki szól, hogy ez egy fejlesztő feladat, és én nagyon akarom, mert összeszorult a szeme, és gyűlölettel a hangjában, hangsúlytalanul elhadarta, hogy: - Utalom a skálákat, és nem is fogom használni, ne csináld meg, mert rá sem fogok nézni! Hiába teszed ki, nekem nem kell, és ha egyszer azt mondom valamire, hogy nem fogom használni, akkor később se fogom, ne is erőltesd!

Ilyenkor minden kis győzködésem, rábeszélésem úgy hangzik, mint amikor az akasztott ember könyörög az akasztás előtti napon, hogy legalább had legyen egy utolsó kívánsága. Utálom, amikor idáig jutunk, utálom ezt a helyzetet, és utálom magam ilyen könyörgő kunyerálónak érezni. 

Aztán most sikerült kihúzni annyit belőle, ha az ötös szinten van, ami már a kiakadás, akkor azt szereti, ha mellette vagyok, és nem csinálok semmit, max adagolom a zsepiket, de azt is kb. láthatatlanul. Nem akarja ilyenkor, hogy elmenjek a közeléből, de legyek észrevétlen, ne beszéljek, és ne érjek hozzá. Ebben amúgy jó vagyok, a Kapcsolódó nevelés sírásmeghallgatás technikája éppen erről szól, és arról már tanfolyamot is végeztem.

Azt is megfejtettük, ha mondjuk a hármas szinten van, és mondjuk neki, hogy közel a kiakadás, az annyira feldühíti, hogy azonnal a négyesre jut vagy az ötösre. Ezért ezt ne mondjuk, meg a nyugodj meg-et sem.  

Egyébként ezek a szintek nekem is segítenek átlátni, hogy mikor hol van, és mi segít. Nekem is hasznos lesz ránézni, a férjemnek meg pláne, akinek sokkal kevesebb az empátiája, de ha el tudja olvasni, hogy a hármas szinten, amikor már tépi a gyerek a körmét és toporzékol, akkor ne kezdjen neki relaxációs tréninget tartani, mert ez csak idegeli, és rakétaként lövi az ötös szintre. Egyébként a férjem az én jelzéseimből sem olvas, ezért lehet, hogy csinálok magamhoz is egy ötpontos skálát, és hozzá egy "hogy segíts ilyenkor" oszlopot. Pl., hogy meg tudja különböztetni, hogy mikor teszek fel valóban kérdést, és mikor csak őrjöngök, és akkor neki semmi dolga, csak meghallgatni, hagyni, hogy ventilláljak. Ha viszont tényleg a tanácsát kérem, és csak néz bambán, attól rohadt ideges leszek, és egyedül fogom érzeni magam. És igen, mindegyik esetben kérdőjel van a mondat végén, felmegy a hangsúly, szóval ez tényleg nem könnyű, és a megfejtéshez kell olvasni a gesztusokból meg a hangerőből stb. 

Lehet, hogy lehetne nálunk apának is egy skálája, meg anyának is, meg K-nak is, és akkor talán vicces lenne, nem olyan direkt? 

Egyelőre itt tartunk, van egy skálánk negyedig kitöltve, és egy folyton ellenkező gyerekünk, aki valószínűleg tudná hasznosítani ezt a skálát. A férjem azt mondja, hogy nem baj, csináljam meg, és tudjam közben, hogy lehet elutasítja. Hát ez az, amit nehezen viselek. Hogy csinálom, próbálkozom, és nem jön be. Nekem mi a motiváció a folyton próbálkozásokért?  

Hozok még híreket a skáláról és a végkimenetelről...most mennem kell.