K. PDA-érintettségében (extrém mértékű elváráskerülés, a cikk végére teszek fel linkeket, ahol többet lehet olvasni róla)) már szinte teljesen biztosak vagyunk. Sokat is segítenek nekünk a PDA csoportban látható tanácsok. 

Hogy tudja a folytonos ellenkezés néha pozitív irányba is elmozdítani az eseményeket? 

K. egy kiállításra ment az apukájával, ahol egy árusnál Star Wars legofigurákat lehetett venni. K. nem tudott kettő közül dönteni, hogy melyiket vegye meg. A 3000 Ftos figurát vagy a 2000Ft-ost. Hosszasan dilemmázott, majd fel is tette hangosan a kérdést az eladónak: Melyiket válassza? 

Az eladó rátermett (de PDA-hoz nem értő) eladó lévén rögtön a drágábbat javasolta. Erre az én gyerekem turbógyorsasággal kimondta, hogy NEEEEEM, és azonnal az olcsóbb mellett döntött. 

Így maradt nekünk plusz ezer Forint a zsebünkbe, az eladó meg szerintem azóta sem érti, mit csinált rosszul :-)

Olyan jó, gyógyító, ha nevetni is tudunk az egészen! 

Ui.: Linkek, ahol a PDA-ról többet lehet olvasni: 

https://raabe.hu/a-pda-vagyis-a-koros-elvaraskerules-kezelese/

https://www.scribd.com/document/786492327/a-pda-tunetegyuttes?fbclid=IwY2xjawJ8soBleHRuA2FlbQIxMABicmlkETFiQkRaa0FnOHhQWTdFTEdMAR6ISwx3OZuo-ZDmlXtFxrYmpzhpxcSJwnV8fO0LovjTyeo-6Vu9iyBm1ezFdg_aem_1FWMJkO_s5RzAFzNfg1G_w

https://www.facebook.com/groups/873974220647763

A nyáron célként tűztem ki magamnak, hogy K pár osztálytársával fogunk találkozgatni. Egyetlen hozománybarátja van az óvodából, aki nagy valószínűséggel szintén autista, de a szülei nem diagnosztizáltatják, és neurotipikusként nevelik a kisgyereket. Ezzel az a gond, hogy a kisfiú érzelmi intelligenciája, önbizalma, stb. a béka feneke alatt van már, és a sok kis frusztrációját, szorongását elkezdte az én gyerekemen kiélni. Az a fajta barátság lett ez, ami az én gyerekemnek mostanra már több szorongást okoz, és kevesebb örömet. No de nincsen senki más, akivel barátkozna az osztályban. A tanító néni szerint harmadikban már kezdődik a kiskamaszodás, és akkor már sokkal könnyebb ellenséget, mint barátot szerezni, vagyis ha harmadikig nem sikerül barátkozni, onnantól már vannak akkora és megrendíthetetlen klikkesedések, melyekbe bekerülni kb. lehetetlen. 

A nagy terveimből az látszik megvalósulni, hogy egyszer sikerül találkoznunk a padtársával, egyszer meg egy fiúval, akiben lát baráti lehetőséget az én gyerekem. 

Mivel a nyár egyébként a találkozások időszaka is, nagy kérdés számomra, hogy mennyit mondjak el a másik félnek, mennyit merjek jelezni, mennyi alkalmazkodást, rugalmasságot merjek kérni tőle. Azt a középutat keresem, ami csökkenti az én gyerekem szorongását, és nem bénítja meg a másik felet sem. Tulajdonképpen egész nyáron egy mediátor szerepet (is) töltök be. 

A padtársas találkozó lezajlott, jól sikerült, ezért leírom a "protokollt" a köz javára meg hogy nekem is megmaradjon. 

Tudtam, hogy lesz a találkozó. Első számú szabály: A nagy dolgokban én döntök, de a pda-s gyerekemnek mindig adok választási lehetőséget.

1. A tény közlése: Jó pár nappal előbb elmondtam neki, hogy elmegyünk strandolni a padtársával meg az anyukájával.

A strand, ráadásul a kedvenc strandja hullámmedencével, egy olyan helyszín, amire nem igazán tud nemet mondani.  Persze K egyből nemet mondott, mert ő a padtársával nem igazán szeretne menni. Mondtam, hogy nem is azért megyünk, hogy ő a padtársával ellegyen, hanem azért, mert én kedvelem az anyukáját, és szeretnék vele találkozni (ez amúgy igaz). Neki nem kötelező játszani a padtárssal, akit egyébként M-nek hívnak. Ezzel éreztem, hogy kissé megenyhült. 

2. Amikor röviden közlöm a NT féllel, hogy nekünk vannak speciális igényeink.

M anyukája írt nekem a találkozás napján, hogy mennyire várják a közös strandot, és menjünk egy kocsival. Számítottam erre a kérésre, tök érthető. Megkérdeztem K-t, mert a kis dolgokban van döntési joga. Semmiképpen sem szeretett volna velük egy kocsival menni. Emlékeztettem M anyukáját, hogy K autista, és nekünk ez a közös kocsizás most első találkozásra nem fog menni. Sőt eleinte lehet, hogy a közös játék sem, de majd nem erőltetünk semmit, nem mondogatjuk, hogy játsszál K M-mel és fordítva, hanem négyen játszunk, elleszünk, és hagyjuk, hogy maguktól kezdjenek el barátkozni, ha akarnak. Ez a rész (amikor ki kell mondani az autizmust és az igényeket) nagyon nehéz, mindig nagyon félek, tanulom még a magunk mellett kiállást, és érdekérvényesítést.  Vajon mit reagál majd a másik fél- ez mindig döntő- , és egyben rögtön nagyon sokat el is árul arról, hogy mennyire lesz nyitott ránk. Esetleg egy ok-val válaszol, vagy csodálkozással, tovább erőltetéssel azt éreztetve, hogy ugyan már, nem tudsz a gyerekedre hatni, parancsolni neki, nehogy már a gyerek döntse el stb? 

M anyukája szerencsére páratlanul jól reagált. Elnézést kért, hogy erre nem is gondolt, és gratulált, hogy én milyen jól ismerem a gyerekem, és milyen jól tudom, hogy mi segít. Huh- az én szorongásom is jelentősen csökkent ettől. 

3. A strandra érve nem egyből mentünk oda hozzájuk, hanem engedtem K-nak hogy had menjen be ugyanabba a medencébe, amelyikben a múltkor is kezdtük a strandolást, és ugyanazt a számú öltözőszekrényt is választottuk, amit legutóbb. Megmaradt a kis rutinja, a kis dolgokban nála volt az irányítás, így amikor kértem, hogy most már menjünk oda M-hez, akkor egészen készségesen jött. 

4. A strandolás végére a két gyerek már együtt társasozott a napágyon, előtte a vízben is volt közös játék időnként. 

5. Az öltözős rész nekünk nehéz, mert K-nak változás, haza kell menni, nagy a zaj, sok az inger, és nekem is bajos  a figyelmem a zajban, ezért már korábban elköszöntem,  és mondtam, hogy az öltözőben szerintem már mindenki ellesz. Örültem is, hogy így volt, mert K kibukott a végére, éppen ki tudtunk menni a nagyobb összeomlás előtt, és jó volt, hogy így nem látta a padtársa. 

Jól sikerült találkozónak tudtam ezt be, ahol tudtam érdekképviselni, de cseppet sem tűntem a problémás, autista gyerek anyjának, nem voltunk sokak, inkább érdekesek a másik fél számára. Ráadásul egy NT család számára közelebb tudtam vinni az autizmust, mint jelenséget :-)

Ezek a mondatok különösen nyáron záporoznak. 

Idén nyáron felkészültem rájuk, ezért sokkal kevésbé sebeznek, mint ezelőtt, de azért tudnak rosszkor, rossz időben elkapni. 

1. A gyerekek a mamánál töltenek egy hetet! 

Az én gyerekemnél ennek esélye sincsen, nem maradna egy hétig meg egyik mamával sem, és egyik mama sem vállalná őt. 

2. A férjemmel kettesben elutazunk két éjszakára, nekünk is kell az énidő. 

Nekünk az is jól jönne, ha végre együtt tudnánk aludni, de jelenleg egyik este ő alszik a gyerekkel, másik este én, így minden második éjjel kialusszuk magunkat. 

3. Úgyis sokáig alszik a szünetben.

- Mégis meddig????

- 10? 11? 12? Úgy kell ébresztenem! 

Az enyém iskola időben hétkor kel, szünetben hatkor, és hamarosan éhes. 

+1 Úszó-, sport-, főzős-, kézműves- festős...tököm tudja milyen táborban van! 

Viszont ezt idén kihúzhatom,  mert az enyém volt kézműves táborban! Öt napig vittem, akarta, ment, ott maradt, élvezte, jövőre is akar menni!!! Tavaly álmodni sem mertem volna erről!

Van remény, hogy egyszer egyebet is kihúzunk! 

Online fejlesztőnk van jelenleg. Tudom, hogy nem a legideálisabb, de már ezért az onlineért is sokat kellett könyörögni, motiválni. Az első alkalmakért iskolai szabadnapot adtunk. Az én gyerekemet sosem lehetett csokigolyókkal lekenyerezni, sőt étellel egyáltalán nem, de a cicás vagy akármilyen matricákért is körbe röhögött már ötévesen is. Volt egy élő, hús-vér fejlesztőnk, akivel annyira nem voltak egy hullámhosszon. Akkor K-t (hatévesen) éppen a Minecraft érdekelte mindennél jobban, a fejlesztőnk pedig sosem hozott semmi Minecraftot, szerintem nem is ismerte igazán. Helyette adott állatos színezőt. K egyszer a kocsiban azt mondta a hatéves szájával: - Cuki ez az ...néni, de nyilván nem fogok állatokat színezni, haha. Szóval egy darabig tűrte a cuki nénit, a társasjátékait (amiket K. mindig utált), meg a matricáit (amik között sosem volt olyan, ami őt érdekelte), aztán egy idő után semmi értelmét nem látta, vagy nem tudom, de sikítva ordított, hogy nem megy. Na az online nénivel most ezeket az emlékeket próbáljuk felülírni. Ő szorgosan gyártja a netes játékokat meg Worldwall-okat K-nak, mindig azokban a témákban, amik érdeklik, és ami nehezen megy. Kvázi szoctörténeteket készít neki személyre szabottan. K.-nak pedig csak annyi a feladata, ha kedve van, 30percre odafárad a képernyő elé, és amelyik feladat tetszik neki, arra válaszol, de ha nem szeretné, nem muszáj- azt a néni mindig elmondja. Láss csodát, ezzel a kifordított motivációval az én gyerekem egyre több mindre hajlandó, magáról kettőnél több szót is mond már időnként, és egyre kisebb motiváció is elég, hogy képernyő elé járuljon röpke 30 percre minden héten egyszer. Ezek nála igenis sikerek, és naná, hogy tök fordítva működik, mint ahogyan sokan gondolják, hogy egy gyereknek működnie kell. Pedig mi felnőttek is így lennénk, nem? Szeretjük, ha valakivel egy a témánk, az érdeklődésünk, és nem valamit ránk akar erőltetni, akik nem mi vagyunk. Akkor egy gyerek felé miért közelítünk másképpen? 

Engem K. nyolc és fél évével már teljesen átformált, rég nem úgy állok a gyerekekhez, ahogyan "szokás", és mondok valamit. Azóta sokkal jobb és vidámabb a kapcsolatom a hozzám forduló gyerekekkel, mindegy, hogy azok neurotipikusok vagy sem. Szóval szerintem a mai gyerekek többsége már kikéri magának az elnyomó, lekicsinylő vagy mesterkélt hangnemet, tudatosságot és valódi figyelmet várnak el, és nekem ez tetszik bennük, mert így már megint ők is tanítanak minket. 

Egyébként arról akartam írni, hogy azt a házit kaptam az online segítőnktől( huh ha K. meghallja, hogy fejlesztő, többet nem ül oda, és mivel szerintem a gondolataimat is hallja, az értéseimet pedig tisztán érzi, jobb, ha ide sem írom többet, hogy fejlesztő)., hogy olvassak el egy cikket az Ötpontos skáláról, és próbáljam meg megcsinálni K-val. Elolvastam, szerintem hasznos a cucc, szóban szoktam, szoktunk is skálázni, pl.: 1-5 pont között mennyire szorongsz ma reggel. 0-királyul vagyok, laza, semmi szorongás. 5- szétráz belül az ideg. Vagy: Mennyire volt fárasztó a napod? Mennyire tetszett a kirándulás stb., és mindig vázolom a 1-5 közötti pontokat, és ezekre mindig könnyen válaszol, és nem pattint vissza szinte soha. Hiszen sokkal könnyebb azt mondani, hogy három, mint kifejteni a suli után (amikor szerinte szinte fájnak a szavak), hogy nem értettem, amit a tanár mond, ezért kiabált, és stresszelt, és a barátom meg cserben hagyott, ezért szar napom volt. 

Megéreztem, hogy ez az Ötpontos skála írásban lehetne a szokásos skálázásunk tudatosabb, mélyebb-bővebb, következő szintű verziója, csak éppen rettegek elmondani a gyerekemnek, hogy ezt szeretném kipróbálni, mert még mindig félek a visszautasításaitól. 

Mert folyton visszautasít. Mert minden visszautasítással a nyakánál fogva felakasztja a problémáinkra jónak tűnő megoldás lehetőségét. Ez olyan abszurd, mintha tegyük fel, hogy az a problémád, hogy nincsen pénzed, erre valaki azt mondja, hogy ő garantáltan segít neked, hogyan legyen pénzed egy hónapon belül, és te erre azt mondanád, nem köszi. Vagyis inkább kiálltanád, hogy: - NEEEEEEM!- és meg sem hallgatnád. 

Szóval halogattam, és stresszeltem. Majd eléálltam azzal, hogy én kaptam ilyen házit a Julitól, és kicsit segítsen nekem. Mert ez engem is nagyon érdekelne, hogy amikor pl közel van a kibukás, akkor mit tehetnék, ami neki jó. 

Sajnos azonnal kiszagolta, hogy ez neki szól, hogy ez egy fejlesztő feladat, és én nagyon akarom, mert összeszorult a szeme, és gyűlölettel a hangjában, hangsúlytalanul elhadarta, hogy: - Utalom a skálákat, és nem is fogom használni, ne csináld meg, mert rá sem fogok nézni! Hiába teszed ki, nekem nem kell, és ha egyszer azt mondom valamire, hogy nem fogom használni, akkor később se fogom, ne is erőltesd!

Ilyenkor minden kis győzködésem, rábeszélésem úgy hangzik, mint amikor az akasztott ember könyörög az akasztás előtti napon, hogy legalább had legyen egy utolsó kívánsága. Utálom, amikor idáig jutunk, utálom ezt a helyzetet, és utálom magam ilyen könyörgő kunyerálónak érezni. 

Aztán most sikerült kihúzni annyit belőle, ha az ötös szinten van, ami már a kiakadás, akkor azt szereti, ha mellette vagyok, és nem csinálok semmit, max adagolom a zsepiket, de azt is kb. láthatatlanul. Nem akarja ilyenkor, hogy elmenjek a közeléből, de legyek észrevétlen, ne beszéljek, és ne érjek hozzá. Ebben amúgy jó vagyok, a Kapcsolódó nevelés sírásmeghallgatás technikája éppen erről szól, és arról már tanfolyamot is végeztem.

Azt is megfejtettük, ha mondjuk a hármas szinten van, és mondjuk neki, hogy közel a kiakadás, az annyira feldühíti, hogy azonnal a négyesre jut vagy az ötösre. Ezért ezt ne mondjuk, meg a nyugodj meg-et sem.  

Egyébként ezek a szintek nekem is segítenek átlátni, hogy mikor hol van, és mi segít. Nekem is hasznos lesz ránézni, a férjemnek meg pláne, akinek sokkal kevesebb az empátiája, de ha el tudja olvasni, hogy a hármas szinten, amikor már tépi a gyerek a körmét és toporzékol, akkor ne kezdjen neki relaxációs tréninget tartani, mert ez csak idegeli, és rakétaként lövi az ötös szintre. Egyébként a férjem az én jelzéseimből sem olvas, ezért lehet, hogy csinálok magamhoz is egy ötpontos skálát, és hozzá egy "hogy segíts ilyenkor" oszlopot. Pl., hogy meg tudja különböztetni, hogy mikor teszek fel valóban kérdést, és mikor csak őrjöngök, és akkor neki semmi dolga, csak meghallgatni, hagyni, hogy ventilláljak. Ha viszont tényleg a tanácsát kérem, és csak néz bambán, attól rohadt ideges leszek, és egyedül fogom érzeni magam. És igen, mindegyik esetben kérdőjel van a mondat végén, felmegy a hangsúly, szóval ez tényleg nem könnyű, és a megfejtéshez kell olvasni a gesztusokból meg a hangerőből stb. 

Lehet, hogy lehetne nálunk apának is egy skálája, meg anyának is, meg K-nak is, és akkor talán vicces lenne, nem olyan direkt? 

Egyelőre itt tartunk, van egy skálánk negyedig kitöltve, és egy folyton ellenkező gyerekünk, aki valószínűleg tudná hasznosítani ezt a skálát. A férjem azt mondja, hogy nem baj, csináljam meg, és tudjam közben, hogy lehet elutasítja. Hát ez az, amit nehezen viselek. Hogy csinálom, próbálkozom, és nem jön be. Nekem mi a motiváció a folyton próbálkozásokért?  

Hozok még híreket a skáláról és a végkimenetelről...most mennem kell. 

K. hányt két nappal ezelőtt kb. egész éjjel. Előtte a kedvenc ételét főztem: krumplis tésztát, igaz most már a kockatésztást is megeszi, nem csak a masnist. 

Szerintem a legtöbb ember nem szereti megenni egy darabig azt az ételt, amit a hányás előtt evett, egy autista meg gondolom, hogy pláne nem! 

Krumplis tésztát akkor egy darabig ne is csináljak? - kérdeztem ma. Neeee volt a válasz. 

Kicsit elcsüggedtem. Már megint valami, amit megszoktam, elfogadtam végre, és most vége. Volt egy gyerekem, akinek a kedvenc étele a krumplis tészta volt, még egy blogot is elneveztem róla, de már nem működik tovább. 

Már nem működik tovább...Már nem működik tovább. Vajon honnan ez a rossz érzés, amit ez kivált belőlem? Mert valahogy mindig ez van. Egy motivációra, egy módszerre, egy fejlesztőre, egy közös időtöltésre, egy új érdeklődésre olyan rohadt nehéz rátalálni, és annyira nehéz elfogadni, amikor nem működik tovább. Most akkor mi lesz? Próbálkozunk, alkudozunk, ötletelünk, és talán jön egy új megoldás. Mintha sosem lehetne igazán elhelyezkedni a kényelmes fotelben, úgy igazán hátradőlni. Mintha mindig arra tanítana, hogy fogadjam el, hogy minden változik, pedig én folyton a stabil kapaszkodókat keresem. 

Tavaly nyáron olvasott, rajzolt, könyvet írt. A rajzolás egész tanévben is megvolt. Idén nyáron nem csinálja, nem rajzol. Akkor most mi lesz? Mivel foglalja el magát? Most, hogy megtanultam 10féleképpen macskát rajzolni, kövekre is, mivel fogunk kapcsolódni? A rajzolást nagyon nehezen engedem el, lekváros üvegeket szeretnék valamihez dobálni, olyan düh uralkodik rajtam, ha arra gondolok, hogy már nem működik. 

A krumplis tészta egyébként most pont nem olyan nagy gond, mert éppen jól eszik, nem válogat, egészen sok kedvenc étele van. Szóval levegő kifúj, a krumplis tészta csak bekapcsolt egy jól ismert nehézséget. A krumplis tészta időszak ezennel mehet. 

Már egy hete szünet van, és még igazán nem mertem belegondolni. Már amikor a suli udvarán láttam, hogy írogatják, hogy hány nap van vissza a tanévből, folyton könnybe lábadt a szemem. Hirtelen olyan érzelmi cunami árasztott volna el ha hagyom, hogy inkább máskorra halasztottam. 

Azóta is halogatom. Hogy kieresszem a második osztályos gőzt, ahhoz kell egy pohár alkohol? Vagy inkább egyedüllét, amikor bármilyen csúnyán és hangosan sírhatok? 

Ha egy kicsit kinyitom a szelepet, akkor jön belőle büszkeség, megkönnyebbülés, megcsináltuk érzés, na de milyen áron - és ez legsírósabb. Nem lesznek a könyörgős reggelek és háziírások, és nem kell azt a szívfájdító szorongást látni folyton a gyermekemen. Ezt nagyon vártam. Viszont el kell fogadnom a nehéz napokat, amikor nem lesz mit csináljon, amikor szembe kell néznem az összes kis egyéb problémánkkal. 

Nefi írásából idézek, mert jobban megfogalmazta, mint én (már megint): 

Mit csináljak akkor, amikor megint totál szorongva jön haza a gyerekem? Többek között, mert a csütörtöki tesi tanárral való tesi órán megint borzalmasan szenvedett. Az említett tesi tanár az a típusú tanár, aki úgy gondolja, hogy a mai gyerekeknek nem más hiányzik, mint a megfelelő atyai szigor. A tesi órák fizikailag nehezek az én gyerekemnek, aki valóban nem mozog eleget, de amennyit mégis, azért elég sokat küzdünk. Mi, a szülei kosarazunk vele, fallabdázunk itthon, sétálásra bírjuk stb, mert külön sportolásra elvihetetlen mióta iskola van. Telítődik is, és sajnos a házi feladat is sok, nekünk hosszú idő megcsinálni, több menetben sikerül csak általában. Motivációval és napirenndel vesszük rá arra, hogy egyáltalán kimenjen és mozogjon.

Szóval értem én a tanár álláspontját, hogy régen bezzeg a gyerekek mennyit mozogtak, ma milyen tunyák, de sajnos nekünk az ilyen elvekkel rendelkező pedagógusok sokat rontanak a helyzeten. Vannak kétségeim amúgy is, hogy akkor ezzel az - erőltetett, kötelező, szintjén jóval feljebb lévő, majd belehalunk a tesibe, és szorongunk minden csütörtök előtt, mert félünk tőle - típusú módszertannal vajon majd azt érjük el, hogy a gyerekek megszeretik a mozgást, netán az életmódjukká válik, hogy többet mozognak? Vagy esetleg még jobban utálják az egészet? 

Nekünk volt már rossz csütörtökünk, meg olyan is, hogy csütörtökön nem tudtam reggel nyolcra bevinni a gyereket az iskolába, annyira tiltakozott, hogy nem bírja ki még egyszer a tesi órákat. Aztán ültem szemtől szemben az ELV-es tanárral az osztályfőnök jelenlétében, amikor is meséltem egy kicsit az autizmusról. Akkor olyan kedves és elfogadó volt, később a gyerekemhez is odament, hogy nyugodtan mondja el, ha neki valami kényelmetlen az órán. 

Mit gondolsz, nyugodtan elmondja? Inkább kitépi a szempilláit a tesi óra után. Sajnos a szavak ennyit érnek, ha közben az attitűd vagy a szavak mögötti elfogadás nincsen a helyén. Persze azt is értem, hogy van a többi gyerek, akiknek jó ez a sok mozgás, meg ha az enyémnek megengedi, hogy ne, vagy másképpen csináljon ezt-azt, akkor a többinek is meg kell. Nos, én ezekben nem hiszek (és ez több, mint hit, pedagógus vagyok, és vannak csoportos foglalkozásaim), mert ha jó az óra, ha szeretik a tanárt, akkor nem akarnak a gyerekek kimaradni, másrészt van differenciálás is, mostanra már jól ismerheti, hogy melyik gyerek milyen kondiban van. 

A héten letört gyerek, sírós hangon meséli, hogy olyan szörnyű volt megint a tesi. Nedves fűben kellett sétálni, mert régen az embereknek nem volt cipőjük, és így jártak, és sokkal erősebb vagy éppen finomabb volt a lábuk. Okés, értem én, csak éppen a mai gyerekek nem így járnak, és ezért ez okozhat kellemetlenséget, nehézséget számukra, pláne tavasszal, amikor hónapok óta zokniban és zárt cipőkben voltak. Szóval a törekvés tök jó, sok hasznos célja lehet ennek az órának, csak egy dolog hiányzik, hogy észre vegye a tanár, vagy teret engedjen, eléggé megbízzon a gyerekekben ahhoz, ha valakinek ez kellemetlen, ne csinálja. Az én gyerekem utálja a nedves dolgokat. Elég tipikus autista dolog ez. Nem nyitja ki a kocsi ajtaját, ha ráesett az eső. Közös főzés esélytelen, hiszen szinte minden nedves. Reggelinél is kiborul, ha kiömlik a kakaó, és neki kell felitatni. Azért a kéznedvességhez mégis valamennyire szokva van, mert mégis csak fürdik meg kezet mos. No de a lába!!! Amikor még tavasz van, és elég hideg!!! Erre nem számítottunk! Azt mondta, hogy próbált egy betonos részen ácsorogni, és valahogy kibírni (szóval látszódhatott a gyereken a szorongás-ellenállás, és a tanár tud az autizmusáról), és azon szorongott, hogy a vizes-füves lábát nem is tudja majd mivel jól megtörölni :-( 

Naná, hogy ennél a tanárnál van az is, hogy minden órán párt választanak a gyerekek maguknak, és az enyémet rendszeres nem választja senki, ezért egy másik kislány lesz a párja, akit sosem választ senki, és akit sajnos az én gyerekem sem kedvel. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha egy tanár képzett, rendelkezik elég érzékenységgel, akkor a párválasztást is úgy intézi, hogy ne mindig a gyerekek válasszanak,  hanem véletlenszerűen is alakuljanak párok, hogy ne közösítődjön ki senki, Sok-sok játék van erre, én is tanultam ilyeneket. 

Szóval mit tegyek? 

Kicsit dühöngök, itt ventillálok, kiírok, aztán gondolkodni is próbálok, kikérni a fejlesztőnk véleményét, és az is lehet, hogy újra ülök egyet az elves tanárral szemben is, és megpróbálok a szintjén, ártatlan, aggódó, kedves anyukaként hatni rá.

Persze az is lehet, hogy a maradék csütörtökökről kiveszem a gyerekem az iskolából. Kienk van kedve még tanév végén is küzdeni. 

Voltak a szünetek, tavaszi szünet, meg a négy napos hosszú hétvége. K. kisimult lett önmagához képest. Tudtam arra figyelni, hogy eleget igyon, egyen gyümölcsöt minden nap, bevegye a vitaminokat, mozogjon eleget stb. Illetve nyilván kevés elvárás volt, csak a szükségesek. Az egyik jele, hogy jól van, és amúgy mennyire nem volt jól, hogy hallom szívből nevetni, kacagni. Ilyenkor fájdalmas is a felimerés, hogy milyen rég nem volt annyira jól, hogy nevessen egy jót. 

Aztán ma suli. Kijön, feldagadt szemhéj. Tépte a szempilláját, nem tudja, hogy miért, csak nem bírta abbahagyni. Szó szó követ a kocsiban hazafelé, mert vagy ömlik belőle a szó, vagy némának kell lenni. Most ömlött, majd az út végén elmondta, hogy milyen kemény volt a nagyszünet. Nem hallotta, hogy nem lehet az udvar egyik részére menni, odament, egy tanár ráordibált, előre küldte. A barátja nem tartott vele a bajban, egyedül maradt, és hasba rúgták labdával. Többszörösen tartotta vissza a sírást. 

Én: Ó, akkor egyszerre több dologgal is meg kellett birkóznod, nem csoda, hogy ilyen feszültséget éltél meg, hogy ki kellett tépjed a szempillád. 

Ő: Tényleg, lehet, hogy ezért téptem, mert ezután volt az olvasás, amikor téptem. 

Nem tudom hogy vagyok. Dühös vagyok és szomorú. Olyan sok munka volt egyenesbe hozni, fél nap alatt mégis ez lett. haragszom a tanárra, pedig nem tehet róla. Valószínűleg tényleg mondta, hogy ne menjenek oda, persze ordibálni nem kellene, de tudom, hogy mindent 100szor elmondani milyen idegölő, meg ki van égve meg annyi baja lehet...meg azt biztosan nem sejti, hogy K-nak mekkora feszkót okozott ezzel. Sok gyerek ezen lehet, 5 perc alatt túlteszi magát, az enyém viszont lehet, hogy emiatt még éjjel is pepisil, és holnap nem lesz hajlandó az ágyból kikelni, és iskolába menni. Haragszom a kis barátjára, aki nem bírta felmérni a helyzetet, hogy ilyenkor a barátommal illik tartani, mert legközelebb majd ő is cserben hagy, ha én leszek ilyen helyzetben. Persze ő is aspergeres, és otthon nem foglalkoznak ezzel, maga sem tudja, mit kellene csinálni. Szóval nincs jogom haragudni, és nem is haragszom igazán, vagy azért haragszom, mert nincs kire haragudni. Akkor haragszom magamra, amiért nem találtam egy pszichológust, aki segít az ilyen helyzetekben K-nak. Felhívom a férjem, mert az égvilágon senki más nem érti ezt meg. Ő is azt mondja, nem simíthatjuk el a dolgokat mindig K körül, őt kell megtanítani ezt kezelni, vagy segíteni, hogy megértse a szitukat. 

Marad a szomorúság. Ennék, édességet, az felvidít, de ma kezdtem egy életmódváltásba. Nem eszek, de akkor mi a fenét csináljak azzal, ami belül ennyire fáj. Írok. 

Regóta nem írtam, de most újra szükségét érzem. Főleg azért, mert K. nagyon szorong az utóbbi időben, és szeretném valahogyan dokumentálni mi történik vele, másrészt olyan fontos és okos dolgokat mond, ami úgy gondolom, hogy fontos lehet az egész autizmustársadalom számra. 

Ma suli után önmagához képest jó kedve volt és közlékenyen mesélte az élményeit. 

Nagyon örültem, mert azt mesélte, hogy volt egy kisebb ünnepség a suliban, ahol együtt énekeltek, és mindenki készített egy bábot magának, és azzal játszottak az udvaron. A barátja utálja az ilyen nem rendhagyó sulis bulikat ( ő is autigyanús), és ilyenkor dühös, rossz a kedve, és igyekszek K-t is magával húzni. Ne játssz, ne örülj, ne csináld. K. pedig azt mondta, hogy de játszok, és ha te nem, akkor állj be azok közé, akik nem játszanak. Magyarul megvédte a határait, és erre ő is és én is nagyon büszkék voltunk. 

Viszont történt más is: Egy ideje tudjuk, hogy a matek nem megy neki. A szorzás sem, hiába tanuljuk, nehezen vésődik be, illetve, amikor írnak, nehezen jut eszébe. A múltkor kapott egy hármast, ami nagyon megviselte. Ma újra írtak szorzásból, és ma lesett a padtársáról párat. Elmondása szerint, ha nem tett volna így, akkor megint hármast kapott volna, így viszont ötöst. K. sosem csal, pláne nem hazudik. Tudtam, hogy ez nagyon nehéz lehetett neki, nagy lelki teher, mert hazudni amúgy nem is tud. Azt mondta, hogy zavarja, de jobb, mint hármast kapni, inkább megölné magát, minthogy még egyszer hármast kapjon. :-( 

Előtte pedig folyamatosan mondta az élményeit, egyiket a másik után, ami szokatlan volt, mert suli után nem szereti ha a kocsiban beszélünk. Most meg folyton magyarázott, de egy dologra azt mondta nem tudja befejezni, mert ugye tudom, hogy ő nem szeret sokat beszélni az autóban hazafelé. Mondtam, hogy tudom, és nem is értem, hogy most mitől mesél ennyit. 

- Konkrétan szenvedek, majdnem fáj, ahogyan beszélek, de úgy érzem, ezeket muszáj elmondanom. 

Ezt mondta. Meghatódtam, és megint egy kicsit közelebb kerültem, hogy megértsem őt.