Magamnak kezdek el blogolni, de ha valaki ebből tanul, tud azonosulni, és ettől jobban érzi magát, annak természetesen örülök. Mióta megkaptuk a diagnózist (Aspergeri autizmus) keresek olyan blogokat, ahol a mindennapok kihívásairól ír valaki kendőzetlenül, de nem találok (de majd biztosan fogok). Mi még mindennek az elején vagyunk, keveset tudok a fejlesztésről, helyekről stb. Egyszerűen írom a fejemben a napokat, mert az írás segít, és valami segítség kell, és egyelőre más nincsen, mint hogy írjak. 

Az biztos, hogy minden nap van kihívás, fejtörés, kétely, félelem, vagy önvád, bár ez utóbbi egyre kevesebbszer, mert dolgozom rajta, másrészt nekem a diagnózis segített, hogy ne magamat okoljam tovább azért, amilyen a gyerekem. Mondjuk, hogy előtte totál bizonytalan és következetlen szülőnek éreztem magam, most pedig csak 20%ban. 

Ma sírva mentünk a karate övvizsgára. Nem akart menni, mint ahogyan karatéra sem akar meg úgy általában sehová. Baromi nehéz eldönteni, hogy most azért nem akar,  mert sok volt neki a hét, vagy mert tényleg nem szereti azt, ahová megyünk, vagy csak az indulás és a változás a gond, és jót tesz majd neki, élvezni fogja a tevékenységet, csak el kell oda csábítani (hurcibálni). - Nem akarok menni! -Tudta előre, hetekkel, napokkal, előző este is mondtam, mégis ez a mondat az első, amikor készülni kell valahová. Szerintem már megszokásból csinálja. Az Adventi naptárral veszem rá az öltözésre, nem is tudom mi lesz januárban. Na meg azzal, hogy megalkuszunk, hogy a felsőt én húzom fel neki. Néha bejön a verseny, hogy ki öltözik fel előbb, de nem mindig, na meg ehhez nekem is öltöznöm kell tényleg. 

Viszont útközben sír, kiakad, mert gyalog megyünk. Lehet ezt is mondanom kellett volna előre, de nem jutott eszembe? Vagy mondtam, de csak egyszer, és nem figyelt. Annyira jó lenne, ha az "előre elmondom" módszer működne, de szerintem nem működik. Szerintem akkor is bőgne, ha szóltam volna előző nap. Megáll az utcán, nem jön, nem engedi, hogy fogjam a kezét, sírva lassan cammog utánam, elkésünk. Rohadtul feszült leszek, és pedzegetem, hogy menjünk inkább haza (én ezt nem csinálom). Mostanában áltváltok sírós hangra, ez az egyik eszközöm, amit nagyon gáznak érzek, de erre figyel, mintha összeszedné magát. Nagyon nem szereti, ha sírok. Kb húzom magam után a pityergő gyereket, magamban zsörtőlödök, a fejem, mint a bivalyé. Ekkor emberek is jönnek szembe, az egyik tanítványom anyja is. Frankó, senki sem hinné el, hogy amúgy a gyerek nagyon szeret karatézni. Most már tudom ezt, és nincsen lelkiismeretfurdalásom, amiért el kell hurcoljam sírva edzésre, vizsgára, mert tudom, hogy az odamenés a gond, nem maga az edzés. Amikor karateruhában csinálja a siko dachit már el is felejtem az utcai mérgem, pedig korábban úgy éreztem, hogy lassan valami idegzsába jön ki a fejemen, vagy kicsavarodik az agyam, mint az a pizzás twist nevű péksüti. Angyali arccal keres a szülők között, és néz rám olyan fejjel, mintha kérdezné: - Nem haragszol? Jelzem, hogy minden rendben, és itt vagyok, tényleg, az első sorban. Látom, hogy morzsolja az övet, feszült, de a mosolyom, és hogy eltátogom minden rendben, megnyugtatja. Legalább nem a körmét tépi. A számolós feladatokban következetesen késik, szépen, pontosan végzi a gyakorlatokat, de a többiekkel egy lépéssel később. Tök feszült leszek ettől, nagyon félek, hogy kudarcélmény éri. Viszont az erőgyakorlatokban brilliáns. Elmúlik a feszültségem, és csodálom, roppant büszke leszek, és örülök, hogy karatézik. Ez a sport ad majd neki sikerélményt, önbizalmat, védelmet. Megerősítem magamban, hogy ki kell ebben tartanunk, és nem hanyagoljuk el az edzéseket, versenyeket stb. Talán heti kétszer is kellene járni? 

De ki tudja, hogy mikor és mennyi fejlesztés lesz. Egyelőre marad az egy.  Kitörő örömmel és lelkesedéssel jön ki, piros csíkot kap az övre. Nagyon boldog, látom, hogy valódi flow számára a karate, Jaj de jó! Kicsit van csak kiakadva, mert nem adtak könyvet, és azt is fizetni kellett. Győzköd, hogy kérdezzem meg, hol a kiskönyv. Zsúfolt az öltöző, de egy anyukát megkérdezek, akinek a nagyfia régebb óta jár, hogy a könyvet nem adják ide? LÁtom, hogy eszébe sem jut a könyvön gondolkozni, és kicsit értetlenül válaszol, hogy gondolom azt megtartja az egyesület, nem adják ki. Ok, ez a válasz elég volt, irány haza. Felváltva játszunk vele szinte egész nap. Sem a levest sem a rakott krumplit nem eszi. Azt mondja, még ránézni sem tud. Folyton parizeres-vajas kenyeret kér enni. Most már kezd mindennapos lenni, és már ebédre is azt akar. Nagyon rosszul érint a kaják iránti érzékenysége, főleg, mert az utóbbi hónapokban jelentős volt a romlás. Mi lesz ha nem lesz benne elég vitamin? Megígérem, hogy másnap főzök krumplis tésztát. Este velünk alszik, ragaszkodik ehhez, és én is szeretem, ha velem alszik. Valahogy érzem, hogy ez a jó. A férjem kissé neheztel, meg őt rugdossa. Most azt mondja, nincs mit tegyünk, aludjon velünk. Ez is visszafejlődés lesz? Nem fog a saját ágyában aludni? Nem teszünk ezzel rosszat? A mi ágyunkban gond nélkül, egyedül elalszik, nincsenek félelmek.