Minden napra akadnak gondolatok, mélypontok és magasságok, de nem ülök le írni. Pedig jó lenne. Feldob, motivál a blogírás, örülök, hogy elkezdtem.

Tegnap reggel volt egy dühkitörés. Nem tudom, hogy ezt hívják-e meltdownnak. Úgy érzem, hogy valójában ezeket nem az váltja ki, amiért kiborul, hanem ilyenkor alapból nem ok a lelki állapota, és ha még erre történik valami, vagy máshogyan alakul, mint ahogyan ő gondolja, akkor azon kiborul. Mi kiborulásnak hívjuk egyébként.  Sírás, kiabálás, sikítás, elfutás. Ezek a tünetek. Annyira szeretném tudni, hogy ilyen minden hatévesnek van, vagy ez az Asperger miatt van? Változó, hogy mennyi ideig vagyunk tehetetlenek. Az elején nem fogad el testi kontaktust szegény, követelőzik. Most nem akart menni oviba, mert a legjobb barátja sem ment aznap. Én annyira vártam ezt a délelőttöt. Az utolsó nap volt a hosszabbított téli szünet előtt. Hetek óta nem volt egy csendes, nyugalmas délelőttöm. Dolgoznom kellett, sorakoztak a vállalkozó számlák, nekem is ki kellett állítanom számlákat stb. De csendben, melegben, kávét szürcsölve ez most olyan könnyű és pihentető munka volt. Szükségem volt erre a feltöltődésre, mielőtt a szünetet megkezdjük minden izgalmával együtt. Szegény gyerekem jó kis kiborulással fizetett érte, de maradtam önző. Muszáj volt, éreztem hogy kimerültem az utóbbi időben, és a szünet sem pont a feltöltődésről szól majd. Vagy ki tudja. Mégis maradtam önző.