K-val egyedül vagyok egész nap. A férjem csinálja a leendő házunkat, nekem meg lenne egy csomó házimunkám. K. nincs el egyedül szinte soha. Folyamatosan kéri a figyelmem, a segítségem valamihez, gyakran fél egyedül. Szeretek követ festeni, és ma megjöttek az új, natúr köveim. K. szeretne követ festeni! Eddig sosem akart. Leteszek mindent, fessünk követ! Végre nem kutyásat vagy UNO-t játszunk, hanem követ festünk! Együtt! Juppijé! Vajon meddig? Nem akarok félni, de izgulok, vajon meddig nem törik el a mécses?  Vannak elképzelései, választ magának köveket. Nem akarja megfogni őket, mert poros érzést kelt a kezében. Nehezen, de elfogad két színt, ami megfelel számára a festéshez. Kiakad, hogy nem tud a kőre rajzolni, mert nem olyan, mint a papíron. Sikerül megállapodni, hogy megrajzolja papírra, én meg ugyanazt a kutyát a kőre. Sikerül. Elégedett, boldog. Ismét nehezen találunk színt a kutyának, de megint sikerül megegyezni. Én festem a vonalhoz közeli részeket, ő a távolabbiakat. Nagyon cuki, kutyás, sárga kő lett. Jólesik a közös öröm, és megmutatom, hogy a kontúrozástól még szebben fog látszani. Ezen kiakad. Nem tetszik neki, minek csináltam, sír. Mindent elrontottam, közli. Közben kb. semmi nem történt, kihúztam tűhegyes filccel a kutya fejének a kontúrját. Dühös vagyok, szeretném a követ kidobni az utcára az ablakon keresztül. A düh percek alatt szomorúsággá válik mindkettőnkben. Én kimegyek inkább főzni, pedig tudom, hogy ez a durcás viselkedés gyerekes. Mégis muszáj összeszednem magam egy kicsit. El kell gyászolnom az érzést, hogy jól csináltunk valamit együtt. Meg kell beszélnem magammal, hogy nem direkt csinálja, nem lehet rá haragudni, és össze kell szednem magam, hogy ne legyek olyan szomorú és csalódott. Nem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy anya miatta szomorú. Többször előfordult már, most is megneszeli, akárhogyan igyekszem. Azt mondja, hogy inkább néz képernyőt. Elmenekül. Hát nézzen, most nekem sincs jobb ötletem, legalább egy kicsit sírhatok egyedül. Vajon fogunk még együtt követ festeni?  Aztán meghallgatom a fejlesztője tegnapi üzenetét. K. gyönyörűen fejlődik, mindent nagyon gyorsan beintegrál a hétköznapi helyzetekbe, és hamar használja, amit tanul. Egyre nyitottabb, és persze otthon nagyon jól meg van támogatva minden, és ettől elképesztő gyors nála a fejlődés. Egy hete köszön, megköszön, szépen tud kérni, többet beszélget az érzéseiről. Igen! Én is érzem, hogy sokat változott. A pohár félig tele van, és nem félig üres. 

K-val alig van közös fotónk, ő utálja a fotózást. Kb. a férjem tudja, hogyan kell fotózni, hogy ne vegye észre, de ő nincsen mindig velünk. Nagyon szerettem volna egy közös fotót az ovis anyák napi ünnepély után. Jeleztem előre K-nak, hogy fotózkodjon majd velem egyet, ezt szeretném Anyák Napjára. Azt mondta oké. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az egész anyák napi műsor "kibírása" után még ez is. A műsor után egy kis barátjával meg az anyukájával kimentünk a parkba. Gyönyörű napsütés és zöld fű, tökéletes alkalom a fotózásra. A barát anyukája nagyon szerette volna, ha csinálunk a két fiúról képet. Jó ötlet! (és tudtam, hogy ezzel a fotózási limit ki fog merülni, és nem lesz közös képünk, mert K. nem tudja annyi ideig tűrni a fotózást, hogy még nekünk is legyen képünk). Őszintén éreztem az anyuka minden kattintásánál, hogy fogy el az esély a közös fotónkat illetően. Így is lett, K közölte, hogy elege lett, több fotó nem lesz. Már nem tudtam igazán rávenni, lett fotónk, de mintha nyúznám vagy kínoznám, úgy nézünk ki a képeken :-) 

Viszont volt ebben valami jó. Egyre inkább ismerem már a limitjeit. Nem csak a fotózásban, a programokban, emberek között levésben. Tudom, hogy meddig ér a takarója, és ehhez alakítom az életünket, amennyire lehet. Azóta igaz nem sok programunk van, de K. jóval kevesebbet szorong. 

Valami nem stimmel a napokban. K nincsen jól. Folyton K időt akar, ami a kapcsolódó nevelésből jól ismert gyerekidő. Kb. egy évvel ezelőtt végeztem el a Kapcsolódó nevelés szülőtréningjét, és K-nak nagyon bejön összességében a módszer. A gyerekidő vad dolgokat hozott ki belőle már a legelején, bár sosem volt számomra egyértemű, hogy miért azt kéri, amit, és szinte sosem kért olyan kis ártalmatlan dolgokat, mint a csokievés, vagy képernyőnézés (hallottam, hogy más gyerekek ilyeneket kérnek). Amikor elkezdtük csinálni, akkor mindig verekedni akart velem, és konkrétan azt kérte, hogy legyek vele durva. Eléggé nehezemre esett az egész játék. Aztán rátaláltunk egyik gyerekidőben a NYAFIS játékra. Amikor is K. egy rakoncátlan kiskutya_NYAFI, és én vagyok a gondozója. Azóta ebből a játékból nem sikerült elmozdulni, ezt játszuk majdnem egy éve minden gyerekidőben, mindig pont ugyanúgy. Őszintén az őrületbe kerget már, K pedig kisimult lesz utána. Egy ideje nem megy, rágondolni sem tudok tovább erre a játékra, ezért inkább nem gyerekidőzök. Pedig ugye arra van ez a dolog, hogy akkor kiadhatja, ami valójában benne van. Én pedig megvonom hetek óta. Szar anyának érzem magam tőle, és megrémít, amit a kutyaságával kapcsolatban érzek. K. egyébként egész kicsi kora óta előszeretettel viselkedik kutyaként. Néha gekkóként vagy hörcsögként, macskaként, de kutyaként a legtöbbször. Ma, amikor hazajött az oviból, elkezdett kutya lenni. Az asztal alatt volt, míg az apjával ebédeltünk, és néha a lábamhoz dörgölőzött. Nem bírom! Nem akarom többet, hogy kutya legyen! - folyton ez zakatol a fejemben. Vele szemben pedig egy másik én harcol: Had legyen kutya, ki kell adja magából a feszkót, és ha kutyaként megy, legyen kutya, itthon van, el kell fogadnunk, hogy neki ez a jó! Amúgy sincs jól, és persze nem tudjuk, miért. Valami történt az oviban, vagy valaki irritálja. A költözés, az iskola? Nem tudjuk, de tény, hogy ilyenkor van a legnagyobb szüksége a kutyaságra, és én viszolygok a kutyaságtól... Mit tegyek? 

Úgy tűnt, hogy jól működik a terv, hogy az iskolában a beiratkozáskor nem jelezzük a diagnózist, majd csak a tanítónak jelezzük, amikor kiderült, hogy kihez tartozunk. Már a beiratkozáskor ért egy hideg vagy forró vagy nem is tudom milyen hőmérsékletű zuhany. Talán mégsem ilyen egyszerű ez. Már majdnem simán lezajlott a beiratkozás, amikor is még a titkárságra be kellett mennem befizetni az iskolai egyennyakkendőt. Csakhogy ott már elém tolták az étkezéses papírt, amin automatikusan bejelöltem a kedvezményes lehetőséget, és x-eltem az okot: tartós beteg/súlyos fogyatékos. Arra nem számítottam, hogy amikor beveszik hangosan elkezd rikácsolni a titkár, hogy de mi a diagnózis? Ott volt rajtunk kívül még vagy négy szülő, meg egy másik titkár. Én meg lefagyva annyit mondtam, hogy: AUTIZMUS. Egyből tovább faggattak, hogy SNI papír miért nincsen, meg hogy azt meg kell csináltatni stb. Ácsiácsi! Én nem is akartam a többi szülőnek egyelőre erről mesélni, most meg itt hallják. Azt hittem még van időnk dönteni! Azt hittem, még van időm eldönteni, hányadán állok ezzel. Utólag bevittem a kódos papírt, de a diagnózist nem. Nem akarom, hogy megelőzze a gyerekem egy papír, nem akarom, hogy olyanra "kényszerítsenek" amiről még én sem tudom hányadán állok, és leginkább nem akarom, hogy ilyen könnyen el tudjanak bizonytalanítani. 

Jobb napjaink vannak. Szinte semmi dühkitörés hetek óta, kevesebbet veszekszünk, többet beszélgetünk a napokban, K. jobban alszik és eszik. Pontosan nem tudom, hogy minek köszönhető. Kijött a megfázásos betegségből, így biztosan job a közérzete, többet mozog a levegőn, illetve bevezettünk egy betűjeles táblázatot motivációnak, és már vagy három hete az is működik. K. nagyon szereti a táblázatokat, ezért ez az ötlet máris örömmel töltötte el. Betűjelet kap a köszönésért, bátorságért, házimunkáért, önellátásért, fejlesztésért, és ha valamelyikből öt összejön, akkor beválthatja egy ajándékra a titkos dobozomból. Még mindig van némi ellenérzésem a tárgyi jutalmazással kapcsolatban, de ez mégsem az a fajta kutyaetetős, hogy csináltál valami jót, gyere itt egy csokigolyó. Szerencsére ezt a módszert a fejlesztőnk sem használja, és azt mondja, hogy ezt a motivációt is csak egy darabig kell használnunk, amíg kiépül benne egy belső motiváció. Egy külföldi oldalon olvastam, hogy az anya belecsempészett a jutalomba közös időket: Közös mozizás, filmezés, játék stb. Ezt még én is szeretném kipróbálni. Egyébként a dobozban van matrica, hungarocell repcsi, hörcsögös zokni, póló, növeszthető dinó, pokemon, kártya stb. Szóval most ez működik, és van némi egyensúly és békesség nálunk. 

Túl vagyunk az Iskolanyitogatón. Mondjuk azt megelőzte egy nagyobb sírás és ellenkezés, pedig a jutalom az volt, hogy elkészítjük a Youtube csatornáját, ahol ő annyira vágyik az állatairól beszélni. Én már a nyílt nap reggelén órákat látogattam. Egészen pozitív tapasztalataim voltak. Régóta nem járta tanórán hospitálni, és mindenhonnan azt hallani, hogy milyen elavult és szar az oktatás, ehhez képest, egy mozgalmas, változatos, tele szemleéltető eszközökkel+ IKT-val felnyergelt óra volt. Persze nem mond, de mi ezt a jót választottuk, egy nagyon kedves, szimpatikus, fiatal tanító nénivel. 

Délután már K is velem tartott. Próbáltam úrrá lenni a saját izgalmamon, hogy ne érezze mennyire nehéz ez most nekem. Mert az volt. Az iskola már olyan más. Ő csak a nyílt nap elején volt megzakkanva, össze-vissza futkosni kezdett egy labdával. Én pedig hagytam. Szerintem ezzel nem zavart meg senkit, és örültem, hogy valahol levezeti a feszültségeit. Így is volt, mire beértünk már hajandó volt bemenni a tervekbe, és nyitottá vált a feladatokra. Szerintem tetszett neki a suli. Azóta a beiratkozáson is velem volt, és másodszor már biztosan láttam, hogy tetszett neki. Biztosan érezte a tudományt a falak között. :-) 

Jelentkeztünk és várjuk az ítéletet. Délig fog sulis lenni egyelőre, aztán meglátjuk. C tervént tanulgatom a Homeschoolinget. Nem könnyű, de hamarosan költözünk, látom a leendő életünket abban a formában is. A fejlesztőnk valami útlevéllel fogja segíteni az első napokban az iskolába indulást. 

Ma mentem K-ért az oviba. 

K.: - Anya képzeld valami nagy dolog történt!

- ????

K. : - Kakiltam az oviban!

- Haaa, vaaa, aztaaaa. Ki törölte meg a feneked? 

 K. : Énnnnnn, de soha többet nem fogom!- undorral. 

- Rossz volt? 

K. : - Nagyon!

- De nem akartál szólni senkinek. 

K. : - Aham

Legalább megtudtam, a szociális interakciók a legfélelmetesebbek számára. Szólni valakinek, segítséget kérni szarabb, mint kakit törölni. 

Este hatkor vacsorázunk, mint mindig, második napja, hogy volt óraátállítás. 

- Vacsora!

K: - Én ilyen világosban nem eszek, nem érdekel. 

- Juhéjj!

Családi vacsorán voltunk. Beszéltünk róla, a napirendben ott a kártyák, menetrend megbeszélve, mondjuk azt nem tudtuk előre, hogyan fog kinézni az étterem ahol leszünk, de valahogy nem is gondolom, hogy K-nak ez olyan sokat segít még. A rokonoknak előre szóltunk, hogy ne akarjanak puszit sem kézfogást, mert még a vacsora előtt telítődni fog. Beszélgetést kezdeményezni az állatairól vagy a kezében lévő plüssökről tudnak, egyéb kérdésekre úgysem fog válaszolni. Az első egy órában nem jött be az étterembe, hanem kiviharzott. Szerencsére volt kint egy játszótér, ahol játszani tudtunk, a játékok oldották a feszültségét, és a segítettek felkészülni a bemenetelre. Egyszer megpróbált bejönni, de túl hangos volt a zene, kétségbeesett, hogy ő így nem bír itt lenni, nem bír enni. Nyilván jobban kellett volna erőltetnem azt a fülest, ami eltompítja a zajokat- már belém is mart némi önvád. HA HAZAMEGYÜNK, BESZERZEM ÉS PUNKTUM. 

Felváltva voltunk kint vele, a vendéglátók lehalkították a zenekart, illetve több szünetet tartottak. Jólesett ez a figyelmesség.

Majd bejött. Evett is egy kicsit. Vagy fél órán át ott ült velünk az asztalnál, így volt fél óránk család lenni, együtt lenni. Még fotó és készült rólunk, persze úgy, hogy K. ne vegye észre, ezért ő nem néz oda. Aztán kimentünk és megszámoltuk a csillagokat. Gyönyörű kilátás volt, egy hegy tetején voltunk. Szerettem volna bent lenni a családommal, a férjemmel, a rég nem látott rokonokkal, helyette pedig a csendben, egy gyönyörű tavaszi éjszakában feltekintek az égre, és hallgatom a monoton számolást. Nincs okom elégedetlennek lenni. Szép ez így is. Jó ez így is. 

Aztán ott aludtunk a szüleimnél. Csak este későn bukott ki, mert nem hagytuk beszélni tovább a hörcsögről, na meg baromi fáradt volt már. Amiket mondott az félelmetes volt egy hatéves szájából: - Elegem van hogy egy semminek néztek! Nekem ez az egész egy szenvedés, nekem ebben a napban semmi jó sincsen érted? Persze a fáradtság is beszélt belőle, de láttam lelki szemeim előtt, hogy milyen lesz a hormonrobbanás és a kamaszkor vele. 

Másnap estére hazaértünk, mi szülők hulla fáradtan, és megint rájöttünk, hogy alig láttuk egymást az elmúlt két napban. Hiszen mindig felváltva voltunk K-val, nekem minden figyelmemre szükségem volt, hogy monitorozzam, hogy van, mikor sokal be. A férjem vajon hogy érezte magát? Kivel beszélgetett és miről? Min nevetett, mikor érezte magát kényelmetlenül, volt-e zavarban? Nem tudom, csak itthon vettem észre, hogy köhög és tüsszög. Annyira hiányzott, és olyan kimerült voltam. K másnap bal lábbal kelt, ilyenkor elvárja, hogy szórakoztassuk, én pedig nagyon vágytam a konyhában ténykedni, sütni valami finomat. De nem úgy, hogy mellettem nyivákol, mert unatkozik. Ha szaggatna velem pogácsát... Ha érdekelné bármi a konyhában, és együtt sütnénk...Eszembe jutott ahogyan én szerettem a mamám körül sertepertélni, amikor sütött. Elmentem a kamrába sírni. Nekem ehhez nincs erőm. Kimerült vagyok és magányos. Tíz éve szoktam le a dohányzásról, de a héten minden nap sóvárgok a cigi után, és az is megfordul a fejemben, hogy időnként lehúzok egy feles pálinkát. A lejtőn viszont nem indulhatok el lefelé. Jobban szükség van a jóllétemre, mint bármikor. Most kell csak igazán fent maradni, akár feljebb menni, de semmiképpen sem lejjebb. Megteremtettük az autizmusbarát közeget, de mi ki vagyunk merülve, és távolodunk egymástól. Elmentem bicajjal egy ismerőstől beszerezni valamit. Gyönyörű volt a kinti világ. Sokszor érzem, hogy van a mi autivilágunk, ami szűk, nekem nagyon egyelőre nagyon szűk. Viszont a kinti világ éppen olyan tágas és gyönyörű, mint korábban. Tavasz van! De jó, hogy kijöttem! Ez az egyik kulcs, ki kell lépnem belőle időnként! Egy pár perces bicajozás, tavaszi levegőszívás, madárcsicsergés-hallgatás, azonnal kimozdít. Aztán a férjem pihenésre parancsolt ( ha sírok, akkor ajánl fel ilyeneket), elvitte K-t pár órára. Ismét egymás nélkül, de nyugodtan sütök, alszom, filmet nézek. Utána tényleg minden annyira más. Kellene végre egy babysitter...

Avagy teljesen elutasítom azt a megállapítást, hogy az autistáknak nem jó az empátiájuk! Vagy ha ez így van, akkor az enyém nem autista! (Igen, még mindig itt lebeg a szemem előtt, hogy mi van ha nem is az, ha mi neveltük csak rosszul stb.). Olvastam, hogy most már az autista kutatások egy része is ellentmond ennek, mármint, hogy nem igaz az a megállapítás, hogy az autisták empátiás készsége nem jó. 

Én tartok Mesefoglalkozásokat egy óvodában, és K is ott szokott lenni. Volt egy mese, a Viziapó jótette és büntetése, ami röviden arról szól, hogy egy szegény favágó vízbe ejti a fejszéjét, és elnyeli a víz. Viziapó pedig hoz fel neki ezüst meg arany meg gyémánt fejszét, de a szegény favágó mindre azt mondja, nem ez az ő fejszéje. Majd, mivel becsületes volt, Viziapó mind a három fejszét nekiadja. Amikor megtudja ezt a pénzes gazda, akinek a szegény favágó dolgozik, akkor ő is lemegy a vízpartra, és megjátsza, hogy beejti a vízbe a fejszét, csak ő egyből elfogadná az ezüst meg arany fejszét, és a víz tajtékzani kezd, és elnyeli az összeset, szóval nem kap semmit. Talán nem voltam ott fejben a mesében (K nem könnyít rajta, hogy a foglalkozásaimon fejben ott tudjak lenni), de a gyerekek nem értették a mese lényegét, és kérdezték is, hogy de a gazdának miért nem adta oda a fejszéket Viziapó. Simán lehet, hogy ez a mese magas volt még az öt-hatéveseknek. Őszintén nem számítottam arra, hogy nem fogják érteni. Ekkor az én gyerekem (K) kimászott az egyik asztal alól (Igen, eddig ott volt), és elmondta, hogy mert a gazda direkt csinálta. Ő volt az egyetlen a kb. tíz gyerekből, aki értette a mese mögöttes értelmét.

Aztán még teszteltem másképpen is. Például a Kifli Sanyi társast kinyomtattam, és amikor arra kell válaszolni, hogy X. Y. hogy érezheti magát egy bizonyos helyzetben, akkor adekvátan válaszol, el is gondolkodott rajtuk, és több választ is adott, meg is lehetett vele beszélni. Aztán pedig a könyvek. Esténként mindig olvasunk neki, a Rumini rég hódit, és most a Pálcikakutya sorozat is nagy kedvence. Néha napközben megemlít egy-egy szereplőt, és beszélgetést kezdeményez arról, hogy ki mit miért csinált, és az milyen vicces, vagy érdekes vagy akármilyen volt. Képes filozófálni olyanokon, hogy miért keres egy szereplő kifogást, amikor a kifogások szerinte gyakran nem igazak, és ő jobban kedveli azokat a szereplőket, akik őszinték. Szóval úgy érzem, hogy e téren sokkal okosabb, és érettebb, mint a kora, nem úgy, hogy hiányozna neki e téren bármi is. Imádom is benne ezeket a gondolatokat, beszélgetésbe mélyedni vele a legjobb dolog a világon! 

Írtam már a PDA-ról  (mindennapi elvárásokkal szembeni extrém elkerülés) itt: https://aspergernapok.blog.hu/2023/01/04/autizmus_a_hetfeju_sarkany

Ilyen diagnózis Magyarországon nem létezik, bár úgy tűnik, hogy egyre többen foglalkoznak vele, angolul több könyv is van a témában, ezzel foglalkozó orvosok, pszichológusok, csoportok, vloggerek, autisra írók, szóval nem is kevés forrás áll rendelkezésre. Egyelőre vitatott, hogy ez egy külön téma, vagy az autizmus egy fajtája (én az utóbbit gondolom róla). Csatlakoztam egy csoportba (PDA-tér), és ott olvasgattam bejegyzéseket. Anyákról, akiknek csupa küzdelem az életük a gyerekükkel. Ijesztő volt, szörnyen ijesztő!! K. Azért mégsem ilyen! Ez számomra a sárkány nyolcadik feje lenne, amit most úgy éreztem, nem bírok el. Ezzel a lendülettel becsuktam a laptopot, és ignoráltam a csoportot. Hetekig nem foglalkoztam vele, felé sem néztem, a férjemnek nem említettem. Sőt, hetekig semmit sem foglalkoztam az autizmussal, olyan pihentető volt úgy tenni, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Meg is győztem magam, hogy nem kell ezzel ennyit foglalkozni, túltolom, és ez nem jó senkinek. 

Aztán ebben a PDA csoportban egyik nap jött egy videó, feldobta a Face, és ott ragadtam. Ismét a felismerés! Este megmutattam a férjemnek. Rajta is láttam a felismerést! Ezért nem illik rá az auti diagnózis teljesen, és ezért nem működnek a módszerek? Megijesztett a férjem arcára ült félelem. Zuhanyozni mentem és bőgtem. Aztán láttam, hogy neki is könnyes a szeme. Ez a nyolcadik fej mindnél félelmetesebb. Akkor még kevesebb a megoldás, a mi gyerekünknek olyan baja van, amit itthon nem is ismernek? Az is félelmetes volt, hogy akkor ez így is marad? Mindig volt magyarázat, hogy mitől nem akar semmit. Most fáradt, éhes, az ünnepek, rokonok, autizmus... A másik fejünk fölött folyton lebegő cégtábla: - Mi lesz az iskolában? Ott folyamatosan KELL csinálni a dolgokat! 

Letöltöttem egy írást, amit magyar szakemberek és érintettek írtak külföldi irodalom alapján. Együtt olvastuk a férjemmel. Remegtem a végére. Másnap alig vártuk, hogy újra este legyen és olvashassuk tovább. Pontról pontra végig mentünk rajta. Megbeszéltük, hogy melyeket tapasztaljuk. Nincs mese, nekünk kell "diagnózist hozni", és úgy tűnik, hogy kiképezni magunkat szakemberré, hiszen még sima fejlesztőnk sincsen azóta sem!!! 

Aztán a segítő technikák. Én jegyzeteltem, emlékeztetőket tettem az asztalomra. Együtt rájöttünk, hogy teljesen meg kell változtassuk a hozzáállásunkat, elképzeléseinket a szülő-gyerek kapcsolatról. Ez már korábban elkezdődött nálunk, de nem voltunk egységesek és következetesek, időnként bevillant még a jól ismert tekintélyelvű nevelés, pedig meg voltam győződve róla, hogy én nem azt alkalmazom. Időnként győzött a "normálishoz közelíteni kell" hozzáállás.

Aztán valami átalakult bennünk...

Ki mondja meg, hogy mi a normális?

Itt az idő, hogy a saját szabályaink szerint éljünk, vagyis azok szerint, ami a mi gyereküknek jó, és nekünk is könnyebb. Ez az írás engedélyt adott arra, hogy követhessem, amit a szívem eddig is diktált. K. más, partner, engednem kell, amikor csak lehet, megbíznom benne. Ő nem él vele vissza, nem hisztizik, ha valaminek ellenáll, az nála komoly, neki az tényleg rossz vagy nem megy, szorong tőle. Ha pedig kiborul, az pánikroham, nem hiszti (ez utóbbira is rég rájöttünk, de most megerősödtünk) . Elhatároztam, hogy sokkal megértőbb leszek, és együtt hozunk szabályokat, együtt fogok vele érezni, és az autonómiáját megvigyázom, hogy ne szorongjon. Meg kell értsük, hogy nem direkt csinálja. Egészen könnyen ment az első perctől, hiszen az anyai szívem már rég ezt súgta, de nem volt külső megerősítés, én pedig belül nem voltam elég magabiztos, hogy magamat megerősítsem. Egy hete még csak, hogy átformáltam a szemléletmódom, és K. partner. Nem volt egy durvább meltdown sem, a veszekedések kb. tizedére csökkentek, és sokkal többet mesél, beszélgetünk, a kapcsolatunk közeli, meghitt. Tudom, hogy mikor van olyan állapotban, hogy megkérhetem valamire, és mikor esélytelen, és ne is erősítsük. Annyira örülök ennek, olyan nagyon jólesik! Annyira hálás vagyok azoknak, akik kiállnak a PDA mellett itthon, és annak az anyukának, aki az egyik csoportban felhívta erre a figyelmem. Tudom, nem fog örökre varázsütésre könnyebb lenni minden, és működni sem működik semmi örökké vagy egy napnál, hétnél tovább sem sokszor, de most érzem, hogy van segítség, támogatás, és vannak módszerek, amik valamelyest működőképesek. Az írások és videók a férjemet is teljesen meggyőzték, és ő is változott hatalmasat, talán sosem voltunk ennyire egy hullámhosszon a nevelésben, mint most. Együtt ötletelünk, próbálkozunk, megfigyelünk, jó ezt megélni...

A sárkány nyolcadik feje még a végén úgy tűnik, hogy szelídebb lesz, mint az előző hét!

Szeretném megosztani a blogot, ami nagyon sokat segít most nekem PDA témában: https://www.facebook.com/kontrollalom

Módszer, ami nem PDA, de már korábban végeztem, és most szintén nagyon sokat segít: https://www.facebook.com/profile.php?id=100068681100764