Karácsony első napja, rokonokhoz utazunk. Nekem elég sok testvérem van, szám szerint három, és ez az a nap, amikor egyszerre kettővel és családjaikkal találkozhatom, na és átélhetem kényeztetést egyetlen ebédre, amikor az anyukám főztjét ehetem. Úgy gondoltam, hogy abban segítek K-nak, hogy csak pár órát töltünk ott, és nem megyünk más családtagokat meglátogatni, pedig közel laknának, és három órát utazunk egyébként odáig. Kissé fájt a szívem, hogy nem ugorhatok be apukámnak is köszönni, de most ezt láttam jó megoldásnak, könnyítésnek K. számára. Persze nem akart jönni, nem érti, hogy ez miért kell, mire jó. Magyaráztam, hogy a tesóim, szeretem őket, hiányoznak, és ő pedig biztosan kap ajándékot is, valami Minecraftost. Olvastam nem rég a PDA csoportban, hogy azért értelmetlen egy auti számára az iskolába menés, mert nincs feltöltve számára szociális tartalommal. Ha valaki szeret járni iskolába, az azért szeret, mert találkozni akar a többiekkel, barátaival, benne van szociális helyzetekben, és motiválja, hogy azok tovább történjenek. Ebben sok igazságot véltem felfedezni, hiszen én olyan gyerek voltam, aki szeretett járni iskolába, és valóban, nem a sinus-cosinus tétel miatt. Valami ilyesmi lehet a rokonlátogatással. Megfigyeltem az egyik öcsém kislányát, aki láthatóan élvezte a rokonokkal való találkozást. Szépen lassan mindenkinek megkérdezi a nevét, ismétli, felkínál játékot, provokál, tetszeleg, hogy nevess rajta, közelebb jön, kapcsolódik. Persze kislány, és ez hatványozotabban látszik nála, de ugyanezt a viselkedést figyeltem meg a másik öcsém kisfiain. Ők kicsit másképpen, fiúsabban, talán produkcióval, ha nincs más, akkor a játékai dobálásával próbál vicceskedni, de figyeli a reakcióinkat és próbál kapcsolódni. K-nak nincsen ez a kapcsolódási motiváció. Nem fontos számára, sőt nyűg, hogy azok, akik körülötte vannak kedveljék, vagy kapcsolódjon hozzájuk. Enélkül pedig valóban üresnek, esztelennek és feleslegesnek tűnhet találkozni valakikkel pár órára, amiből egy óra azzal telik el, hogy együtt eszünk. Ez a szociális motiváció egyébként a férjemben sincsen meg a saját rokonaival kapcsolatban sem. Hogy motivált legyen valakivel kapcsolódni, ahhoz a másiknak nagyon hasonlítani kell az ő érdeklődéséhez, és nem árt ha az a valaki figyelmes, kifinomult, okos, és halkan beszél, esetleg régóta ismeri. Szemben velem, és sok embert szeretek hallgatni, imádom az élettörténeteket a sokféleséget másokban. Persze én sem szeretem mindenki társaságát, de van egy alapvető kapcsolódási igény, érdeklődés, kíváncsiság mások felé. Valahogy így írnám le az általam említett "szociális motiváció" kifejezést. Mégis azt tartom aranyközépútnak, hogy K. időnként találkozzon a rokonokkal, hiszen így van esély rá, hogy valakit mégis megkedvel, és nem szeretném, ha teljesen elszeparálódna, és családilag is szükségünk van néha mások közé menni. Fontos, hogy ezeket az élményeket is megtapasztalja, gyakorlással tudjuk segíteni a szociális interakciók tanulását. Eleget magyarázkodtam, hogy megmagyarázzam, miért mentünk rokonokhoz karácsonykor K. akarata ellenére is. Legalább egy héttel korábban tudta, hogy utazni fogunk, a hetirendjébe is berajzoltam. Mégis amikor eljött az idő, a szokásos kiakadással jött: - Miért nem jöhet a kutya? Kértük, hogy most ne engedjen utat a kiakadásnak, mert ezt tudta előre, megbeszéltük, egyébként mind kimerültek vagyunk az előző napi kiakadásaitól, szálljunk be békességben a kocsiba, estére pedig már itthon is leszünk. Van a meltdown-nak az az előszobája, amikor úgy érezzük, még tudna ellene tenni. Próbáljuk neki tanítani, hogy ekkor tudja nyakon csípni, és mély légzésekkel ne hagyja eluralkodni a testén. Egyelőre nem látjuk, hogy erre hajlandó vagy képes lenne figyelni. Nem tudom melyik, de mi akkor a nem hajlandóságot éreztük. Kimerültek voltunk, fáradtak, csakis ellenséges támadásnak tudtuk vélni az újabb kiakadást, amit kaptunk. Ráadásul a szövegével olyan trigger pontokat nyomogatott, hogy mi kínozzuk folyton, meg neki minden napja szörnyű, és miért kell létezzen. Nem is tudom, hogy melyik kijelentés érint a legfájdalmasabban egy szülőt, főleg ha ezt a gyermeke a torka szakadtából kiáltja neki. Közöltük vele, hogy fogalma sincsen milyen annak az élete, akit kínoznak, az egész életünk arról szól, hogy neki jó legyen, de meg tudjuk mutatni neki, hogy milyen az, ha valakinek szar élete van szar szülőkkel. Vagyis pont ez az, hogy nem tudjuk megmutatni, ezért nem tudhatja, milyen az. Az egyik szomszéd felé is mutogattunk, ahol napi szinten verik és alázzák a gyerekeket. Továbbra is fröcsögte ordítva, hogy neki milyen szörnyű a felőlünk érkező kínzás, amit átél. Mély haragot éreztem iránta, és kedvem lett volna valóban megmutatni, hogy milyen az, amikor szarul bánnak egy gyerekkel. Én el sem juthattam volna egy ilyen kiakadásig gyerekként, mert csírájában kaptam volna két olyan pofont, amitől tudtam volna hogyan jöjjek ki a meltdown-ból- ezt éreztem. A férjem is felemelte a hangját, ami valahogy több bátorságot adott, hogy én is megtegyem. K. Kiabált velünk, és a megszokott higgadt beszéd helyett mi is kiabáltunk. Én odamentem hozzá, és elkezdtem rárángatni a pulóvert, és azt ordítottam akkor már nagyon kikelve magamból, hogy ezt nem teheti velünk. Ő támadt, ütni kezdett, és bizony én is felé ütöttem, bár erőtlenül, és a fenekére, de először fordult elő velem, hogy kezet emeltem rá. A férjem jött oda, és egy karmozdulattal közénk állt, ez elég is volt, hogy rájöjjek, mit teszek, és eltávolodtam, kimentem a lakásból. Mélyen elítélem a gyermekek fizikai bántalmazását, és pár perc után nagyon mélyre kerültem magamban, hogy ez velem is megtörténhetett. A harag, amit akkor éreztem, azt sugallta, hogy megérdemli végre, hogy rájöjjön, hogy mi is tudunk kiabálni meg ütlegelni, amit ő már annyiszor megtett velünk. Még sokáig tartott a háború, mire kocsiba ültünk. A férjemre is haragudtam, mert még most kellett tankolni, égőt cserélni a kocsiban, gumit felfújni. Miért nem tette meg előző nap? Rá is haragudtam, és felrúgtam volna szívem szerint vele is mindent. Aztán kettőt hátra pillantottam, és rájöttem, hogy tegnap egész nap velem együtt a kiakadásokat kezelte, ami annyira lehúzó, ha volt is idő, energiája már nem biztos. Nincs okom rá haragudni, és tudtam, hogy ő is pont annyira szomorú és szeretetre vágyik, mint én, és persze szégyelltem magam előtte, én voltam, az aki hozzáütött a kisfiához. Többet érdemel, minthogy a lelkiismeretfurdalásom harag formájában ráruházzam. Némán utaztunk három órán keresztül, és még este is mindketten magunk alatt voltunk. K. látszólag már nem. hazafelé a kocsiban először tudtam megfogni a kezét, néztem az arcát a visszapillantó tükörben, ami annyira szép volt és édes, valahogy nem jól van ez így. Kérdeztem az esti összebújásnál (talán addigra szállt el minden haragom), hogy ő nem szomorú- e, mire meglepetten kérdezte, hogy nem, miért is lenne. Beigazolódott ami nem csak gyanú, hogy ő amikor kijön a meltdown-ból akár percek múlva is képes jól lenni, talán nem is emlékszik pontosan, hogy mi történt. Próbálom tudatosítani benne, hogy milyen jó dolgok történtek vele egy nap, állítólag a hála rendszeres gyakorlásával hozzá lehet szokni, hogy az ember az élet napos oldalát is lássa. Sikerült összegyűjteni két jó dolgot, már nem emlékszem mi volt az. - Na és a reggel, amikor veszekedtünk? - tettem újra egy próbát, vajon kapcsol-e. Elkomorodott a szép kis arca, és határozottá vált a hangja: - Na az szörnyű volt, az volt a legszörnyűbb a napomban. Emlékszik, kár, bárcsak elfejtenénk mind. - Nekem is az volt, mondtam simogatva. Nem feküdhet le úgy, hogy ne szeretnénk, ne bocsájtanánk meg neki. Puszilgatott mindenhol, ahol ért. A végén a kézfejemre adott egy puszit. Talán ő is sajnálja, ami történt. A férjemmel este sokáig beszélgettünk, gyóntunk. Én nekirontottam a gyerekünknek, ő pedig lelkiismeretfurdalást érzett, amiért nem avatkozott be korábban, de a haragtól örült annak, amit látott. Sírva mondta el, marta a lelkiismeretfordulás mindkettőnk szívét. Ketten égtünk a saját poklunkban, és olyan hálás voltam, hogy nem vagyok egyedül, és nem haragszik rám. Simogattam az arcát, néztem a könnyes szemét, és annyira sajnáltam, hogy ezt kell átélje, ilyen nehéz apasors jutott neki részül. Nagyon kell szeressem a férjem, megéreztem ezen a napon, hogy az autizmus lehet kettőnk elválasztója de összehozója is. Ő a legfőbb szövetségesem. Szerethetjük vagy támadhatjuk egymást a bajban, rajtunk áll. 

K. egy ideje tépkedi a haját. Szempillával indult a dolog, de az már nem sok maradt neki, így elkezdte a haját tépni. Nem kellett talán két hét sem, hogy a feje két oldalán az egyébként baromira sűrű hajában két kopasz folt éktelenkedjék. Az ok - a látszat ellenére -valószínűleg nem az, hogy csonkítsa magát vagy fájdalmat érezzen, hanem mert egyszerűen imád a kezével böngyörgetni olyan vékony szálakat, mint a haja, vagy a szempilla, de ha semmi más nincs kéznél, akkor a szutyijával csinálja. Magától látszott, hogy nem tud leszokni erről a fajta függőségről, és logikusnak tűnt, hogy le kellene vágatni a haját akkorára, hogy ne tudja tépni. Talán mire újra megnő hosszabbra, sikerül leszokni a tépésről. Meg aztán a kopasz területen könnyebben összenő majd a haj egy most nagyon rövid résszel. Tisztában vagyok vele, hogy a szorongás ettől nem múlik el, és valószínűleg a tépkedés helyére jön egy másik rossz szokás, de talán az nem lesz ennyire öncsúnyító. Majd megint igyekszem felajánlani más egyebet böngyörgetésre, bár eddig semmi ilyesmit nem fogadott el direktben. Valahogy arra nem számítottam, hogy a 3mm az ennyire rövid, és ha a feje tetején is ekkorára van vágva, valamint még kopasz foltok is vannak benne, akkor úgy néz ki majd, mint a egy kemoterápián átesett rákos, akinek foltokban már hullik a haja. Röviden a foltok is nagyobbnak tűntek. Ez az egész, meg amilyen fejeket vágott K. hajvágás közben, kissé megrémítettek. Szerintem látta is ezt rajtam, mert éppen akkor nézett oldalra, amikor megéreztem a rémületet. Ott persze egy szót sem szólt, csak ahogyan kiléptünk a szalonból. Neki így nem tetszik haja, nem is ilyen szokott lenni. Összeomlás közeledett, és mint akit odaragasztottak a Tesco folyosójára, meg sem moccant. Jaj ne most, amikor én is vigasztalásra vágyom! - Kérlek ne itt omolj össze, legalább szálljunk be a kocsiba- kértem. Éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a pánik, félelem, düh kombó, de most nem hagytam eluralkodni. Arra gondoltam, hogy vajon a férjem most mit tenne? Ő híres arról, hogy addig ötletel, hogy sikerül kimozdítania, átfordítani K-t az összeomláson. Nem adja fel, és ha így  van, akkor előbb vagy utóbb születig egy mindenki számára jónak tűnő ötlet. Persze ezek a feszkók aztán kijönnek, és akkor kiőrjöngi, de talán egy alkalmasabb helyen, mondjuk otthon, és nem a Tesco folyosóján, ahol fel-le mászkálnak körülöttünk,  Próbáltam hívni azzal, hogy vegyünk valami ennivalót, otthon vár apa, menjünk el csak a kocsiig, de hajthatatlan maradt. Akkor eszembe jutott az új mániája. Menjünk be a Tescoba, és nézzük meg, hogy van-e Csivava plüss. Ez hatott. Jött. Sajna a plüssök másik helyen voltak, és nem volt hosszúszőrű csivava plüss köztük. Azt hittem ott lesz végül az összeomlás, és ott fogunk dekkolni zárásig. Aztán meglátott egy hungarocell kardot, jobban mondva kettőt, és nagyon tetszett neki. Elkezdtünk kardozni, ez jól jött, kardok jöttek is velünk haza. Kifelé a folyosón azt mondta, hogy most nagyon jó napja van, és rég vágyott ilyen kardra. Sokszor észrevettem már, hogy a kibukások után ő teljesen kiegyensúlyozott tud lenni, csak nekünk marad mindegyik után egy fájó kis nyom, ami legalább egy napig nyomaszt. 

Azt mondják az autisták vagy szeretik vagy utálják a karácsonyt. K. szerencsére az egész decembert szereti karácsonnyal, mézeskaláccsal, fényekkel, adventi naptárral együtt. Szereti kicsomagolni az ajándékokat, ha lehet, minél többet. Mindig megvesszük, amit szeretne, de apróságokat is becsomagolunk mellé, hogy meglegyen az érzés, hogy több ajándékot bonthat. Tudott róla, hogy idén új fát vettünk, vártuk, hogy bontsuk ki. A természetes fa gondolata kizárt nála, minden kivágott fát megsiratott az udvarunkon is, de szerencsére a fenyőkérdésben mind egyetértünk. Én főztem-sütöttem talán kicsit többet, mint terveztem, de szerettem volna igazán finom falatokat is varázsolni az asztalra. A férjemnek a Beuf saláta kapcsolódik a karácsonyhoz, nekem pedig a halászlé, és most valami gesztenyés sütire is vágytam. K. persze krumplis tésztát kért. Vettem hozzá masnitésztát, és egybe főztem a krumplit meg a tésztát, és nem tettem bele elég sót= így szereti a legjobban. Elérkezett a szenteste. K. -nak forgatókönyve volt, hogy mi hogyan kell történjen. Becsomagolt a hörcsögnek is egy fát egy dobozba, hogy majd neki is akkor vegyük elő, amikor a miénket. Egyébként is ragaszkodott egy napi menethez. A fát pl. nem studtuk kivenni már délben a dobozból, mert szerinte csak akkor lehet, amikor díszíteni is fogjuk. Aztán megegyeztünk hogy az egész fadíszítés előtt kimegyünk egyet mozogni a közeli sport parkba (a férjemmel megbeszéltük, hogy figyelünk arra a szünetben, hogy K. kevesebb képernyőt nézzen, ámde rendszeresen mozogjon). Már reggel megvolt a napirend. Induláskor mégis kiakadt, hogy csak az udvarra akar menni. Jól tudjuk, hogy az udvaron csak áll, talán a macskákat cseszteti, de mozogni nem fog. Ráadásul napok óta szerettem volna futni egyet, mert ez az én feszültséglevezetésemet is szolgálja. Gondoltam, ő is mozog, én is futok, álom lenne, ha együtt is futhatnánk, de persze megelégszem azzal, hogy ő addig a férjemmel futkos össze-vissza, amíg én a rekortánon futok. Sötétedett már mire felöltözve, indulásra készen kint álltunk. Meltdown érkezik, nem lehet visszacsinálni, ordít az udvaron. Annak tudtuk be, hogy már annyira izgatott az egész karácsony miatt, amiatt nem megy az érzelemszabályozás. Elképzeltem, hogy a szomszédok már állnak a karácsonyfa alatt, és hallgatják a mi veszekedésünket. Azt is érzem, hogy egy nyamvadt tollvonással minden karácsonyi hangulatom elszáll. Csak éljük túl!- a jól ismert mondat a fejemben. Látom, hogy a férjem is ideges, le akarja Kolost állítani, ismerje már fel, hogy összeomlás van, és tegyen ellene. Olyanokat mondunk, hogy eltesszük a fát, és hagyjuk az egész karácsonyozást a fenébe. K. ordít, hogy a fenyegetés neki csak rosszabb, ezzel még rontunk a helyzeten, mert stresszeljük. Látom K. nincs jól, de nem tudok a segítségére sietni, mert én is haragszom, azt akarom, hogy ne engedje ki az összeomlást. Szeretném ezt a meltdown-t betuszakolni egy zsákba, és lezárni egy madzaggal,  aminek ígérem, hogy kinyitom a száját egy alkalmasabb helyzetben. Basszus, ennek a meltdown-nak a szenteste sem szent. Sőt! Megpróbálom nyugtatni, ölelni, de azt is ideges hangon teszem, érzi a feszkóm, de azt is, hogy most egyikünk sem nyugodt támasz. A helyzethez képest hamar sikerül a kocsiig elvánszorogni, persze K. közben ordít. A kocsiban érzem, hogy próbálja nem kiengedni ő sem. Hallkan nyűszít, nagyon mélyre kerülök én is. Sírós hangon dühöngök, de a férjem leállít, hogy ne omoljak össze, gondoljak rá, hogy kettőt most ő sem bír el. A kocsiban tűzlégzést és váltott orrlyukas légzést végzek kínomban, az előző némileg segít. Végre odaérünk a sportparkba, és végre mozoghatunk. Hógolyózni kezdünk szinte egyből. Ezen a télen észre vettem, hogy mindannyiunknak jó feszkólevezetés és újrakapcsolódási lehetőség a hógolyózás. Aztán futok, és azzal mintha minden düh és szomorúság, sőt az egész karácsonyi készülődés fáradtsága elpárolog belőlem. K. is fut velem egy kört, majd játszik, mozog, hógolyózik az apjával. Felszabadulunk mind. Családok vannak még a parkban, és futás közben újra átjár a karácsonyi meghittség érzése. Egy darabig úgy futok, hogy felteszem a kezeim, mert olyan jólesik. Hógolyózunk még egy jót, nevetve ülünk a kocsiba, indulás haza fát díszíteni. K. feszült. Az új fa nem tetszik neki, követeli a tavalyi világítást, ami sajnos nem élte túl a költözést. Nem tetszenek neki a díszek. Kiderült, hogy mindenki szaloncukrot akart a fára. Pár darab volt itthon, én nem vettem, mert tavaly sem érdekelt senkit. Aztán leesik a csúcsdísz, és eltörik. Közel egy újabb összeomlást, de marad annyi a díszből, hogy törötten is, de felrakjuk. Imádom a szépen megterített, karácsonyi asztalt, de amikor a fényes terítőt leterítem, érzem, hogy K. ellensége vagyok, feszülten figyeli. Meglep, mert tavaly ezzel nem volt gond. Az ajándékok nem tetszenek neki, mert ő két dolgot kért, és csak az egyiket kapta meg. A többit pedig nem kérte, és sírni akar, és azt mondja, hogy:- Hát nem figyelt rám rendesen az angyal? - Annyira megértem, és nagyon sajnálom őt, csak a másik amit kért egy műanyag semmikellő kacat volt 40000 FT-, nem tudtuk abszolválni. Eszik pár falat rántott húst, majd szinte sírva kéri a krumplis tésztát meg a tejfölt. Ez lett a biztonság, a vígasz a zűrös karácsonyában. Este sír a karjaimban. Ez most nem meltdown, hanem ki kell jöjjön a sok gőz. Most értem meg a kettő kiborulás közti különbséget. Ez a kisírja magát típus ritkán van. Még mindig az ajándékokon van kiakadva. Hegyező? Még iskolás cuccot is mert az angyal hozni? - Anya nekem minden napom olyan rossz, és most még a karácsony is. Kimerül, kiégett, remélem csak ezért ennyire negatív. Holnap egynapos családi utazás. Persze nem akarja. Próbálom magyarázni, hogy a tesóim, a családom, látni akarom őket, csak egy kicsit. Vajon mi vár ránk? 

Néha eszembe jut, ha nem lenne a férjem velem ezen az egész auti úton, már rég depressziósak lennénk K. meg én, vagy megtéptük volna egymást, vagy egyszerűen egész nap veszekednénk majd ölelkeznénk. Míg én egy helyzeten totál befeszülök, és drámaian nem átlátok egy helyzetet, benne ragadok, elsüllyedek, belehalok...Akkor jön a férjem, és egy viccel, evidens, de nekem eszembe sem jutó megoldással előáll. K. egyik reggel elfelejtette vinni a suliba Szárnyast, a plüss sárkányt. Pedig Szárnyas sosem maradhat itthon. A sulinál jöttek rá, hogy nincsen. K. kezdett kétségbeesni. Szerencsére az apja volt vele, aki adott neki helyette egy zseblámpát, és kitalálta, hogy K. cselezze ki a gyerekeket és tanárokat. Majd azt hiszik szárnyas van vele, mint mindig, de nem, mert helyette egy zseblámpa. K-nak ez a cselezős ötlet tetszett, elvette a zseblámpát, és stressz nélkül vagy kevesebb stresszel ment be a suliba. Kérdeztem ma tőle, na valakinek feltűnt, hogy nálad zseblámpa volt. Neeeem, de a barátaimnak elmondtam (2 barátja van). Levi (szintén ASD-s kisfiú) hülyeségnek tartotta, mint mindent, Dia meg csodálkozott, mint mindenen :-) Amúgy zseblámpa csak egy apánál képes lenni... Én mit adtam volna? Szempillaspirált? :-) Van, amikor nincs mit adjak én, de olyankor van az apjánál, és ez fordítva, az esetek többségében így csináljuk együtt, így vagyunk jók együtt. Együtt vagyunk, sőt, ez tesz minket sokszor erősebbé. 

- Zong is jöjjön! Anya kérlek, beszéld rá apát! Biztosan van állatbarát cukrászda, kérlek anya, mondd te apának! - K. persze most is, mint minden induláskor könyörög, hogy vigyük magunkkal a kutyát. Én már engedékenyebb vagyok, és kezdek beletörődni, hogy 90%-ban olyan programokra fogunk járni együtt, ahová kutyát is lehet vinni. Mióta olvastam egy autista tinilány könyvét (Láttok engem? címűt), azóta jobban megértem miért érzi magát jobban, ha ott a kutya. - Rendben, visszük - mondtam - a Kaffa tudom, hogy állatbarát, oda már én is vittem egyszer Zongot, és más kutyákat is láttam már ott. Néha attól tartok a férjem azért fog elválni tőlem, mert nem bírjuk tovább a visszük-nem visszük a kutyát konfliktusainkat kezelni. Mindegy, visszük ismét. Sétálunk a város utcáin, K. Boldogan repked és ugrál végig, mert jött a kutya. Mi összemosolygunk, jó látni, hogy kedvvel és örömmel megy valahová. Ha Zong meghal, akkor tényleg egyből kell szereznünk új kutyát- mondja a férjem, és igazat adok neki. Lélekben készülök fel már egy kiskutya fogadására, nevelésére, tudniillik Zong már 13 és fél éves.

Először megnézünk egy cukrászdát, amit én szeretnék, hátha állatbarát, de az nincsen nyitva, tényleg a Kaffában kötünk ki. Végre egy családi program, ahová mindenki akart menni, még K. is egyből igent mondott. Választani kell sütit. Már előre látom, hogy K. nem lesz boldog, mert nincsen csupacsokis tortaszelet. Megtetszik neki mégis egy Snickers és egy nutellás keksz. Kettőt kér. Ebben most nem engedünk. Sok édességet eszik sajnos, otthon is sok édesség van (Mikulás után vagyunk három nappal), egyet lehet választani. Kisebb ellenállás után marad a tortaszelet. Vacakol a hellyel, ide üljünk, ne oda, miért nem egyformák a villák, és miért adtak neki kisebbet. A férjem kicseréli a villáját vele. Kezd feszültség lenni, és gyorsan lapátoljuk be a sütit, ha menni kellene, legalább ne hagyjuk ott. Vagy talán azt reméljük lecsúszik vele a feszültség is. A mogyorót le kell szedni a tetejéről. Aztán kiakad, hogy az övé sütés nélküli süti! Kihallott már ilyet, miért nevezték el sütinek akkor! Megeszi azért, majd közli, hogy neki itt egy süti sem ízlett. 

Jobbnak látjuk távozni, sétálunk még egyet a szemben lévő parkban. Forgalmas úton mennénk át, a férjem átvág a közeledő autók ellenére. Én fogom K kezét, a másik kezemben a póráz, azon a kutya. Nem megyek át, és K.-t is visszahúzom. Mostanában nem adja nekem a kezét, ha meg akarom fogni az utcán, sem ha át akarunk menni egy úton. Általában a kabátja ujját fogom. Most azt rántom vissza, mert az autó közel, mérgesen nézek a túloldalra a férjemre. K. kiakad, kirántja a kezét, nagyon megijedek, mert mindezt az út szélén teszi, és autók jönnek nagy sebességgel. Erősebben megfogom a kabátja ujját, és úgy megyünk át, hogy kapálódzik a kezemben. Amikor átérünk még akkro is attól félek, hogy mérgében kiszalad egy autó elé. Dühöng és sír, elüti a kezem. 

Szerencsére a parkban a hó látványa hamar elúzi a mérgét, és hógolyózni kezdünk. Neki adom a kesztyűm, így sem nekem, sem a férjemnek nincsen. Nem számít, közös játék, jó móka ígérkezik, mit számít egy kis kézelfagyás. Úgy fut, hogy mindig majdnem nekifut a kutyának. Persze a kutya is menni akar mindenfelé, tele van jó szagokkal egy ilyen park. K. mindig közel fut hozzá, néha úgy érzem, hogy direkt csinálja, hogy nekimegy a kutyának. Zong pedig öreg, nem tud elugrani hirtelen, és nagyon megijed a hirtelen jött ugrásoktól. Sötét is van már, K úgy fut, hogy beleakad a pórázba a lába, erre még jobban ráhúz, és az ijedt kutya fél métert röpül a levegőben. Rárivallok, hogy figyeljen már a kutyára! Erre megint sír, dühöng. Ismét én csesztem el, lelkiismeretfurdalásom van. A férjem is mondja, hogy menjünk inkább haza, ennek semmi értelme. De én újra hógolyózást kezdeményezek, hátha még menthető a helyzet. Aztán dobjuk, nem kímélve egymást. Egy nagy, jeges hógolyó a fülcimpámat eltalálta, és nagyon fáj Amikor legközelebb jött gigagntikus méretű jégtömbbel, és azt akarta nekem vágni haragból, akkor ismét felkiálltom: - Héj ilyen közelről nem ér! Erre újra sírás, mert én mindenért rászólok. Indulnánk haza, de torka szakadtából ordít. Elfutok a kocsiért. Mire visszaérek, nem sír, nem ordít, csak meg van rám sértődve, nem áll velem szóba. A kocsiban síri csend. Olyan jól indult, nem lehet, hogy jól is végződjön egy program? Itthon kettesben maradunk, és megpróbálom nagyon halkan, nagyon kevés szóval elmondani, hogy az úttesten nincsen alkudozás. Ott az életünkről van szó, és éppen azért kiabáltam rá, mert megijedtem, hogy kiszalad. Nekem pedig ő fontos. Ha elütik, nem lesz többet a kisfiam, vagy én nem leszek az anyukája. Nem rá akartam kiabálni egyik esetben sem, csupán a félelem hozta ki belőlem. Ettől enyhül. Hátat fordít, de érzem, hogy már vágyik a kapcsolódásra, és követeli, hogy magyarázzam el, hogy miért mi mondjuk meg mindig, hogy mikor kell átmenni az úton. Próbálok közeledni, de visszautasít, mégis érzem hogy azt akarja, várjam ki, ne adjam fel, várjak még rá egy kicsit. Megteszem, csendben ülök, Néha, finoman szólok, magyarázom a három konfliktusos helyzetet. Egy idő után válaszol, kérdez, beszélgetés lesz belőle, a végén az ölemben köt ki, és bocsánatot is tudok kérni, amiért hevesen reagáltam. Megbeszéljük az úton átmenés menetét. Sikernek könyvelem el a mai napot minden konfliktus ellenére. 

Második karatevizsga. Előtte este már mindenbe beleköt, úton-útfélen elsírja magát, minden zavarja. Nincsen egyensúlyban. Talán a vizsga miatt, de nem beszél róla. Annyit kért, hogy segítsek rá edzeni, de nem tudta, hogy miket kell gyakorolni, én meg pláne nem. 

Reggel kiakadás mindenen. Miért nem kelek fel, és hozok neki, amikor ő akarja- ez borítja ki teljesen. Áll kisgatyában és kiabál, pedig indulnunk kellene. A karateruhát nem akarja felvenni. A férjem csak áll idegesen és mondogatja, hogy idő van. Begyűri a kis táskába a frissen vasalt karateruhát. Nem akadok ki, ő is segíteni akar, ő is frusztrált, ő is tehetetlen. 

Sírva indulunk a karatevizsgára, pont mint az elsőre. Akkor azon akadt ki, hogy gyalog megyünk, most ez már csak hab a tortán. Odaérünk, én töltöm a papírokat, férjem öltözteti.

- Nincs itt az öve!!!

Jesszus! Megkérdezem az edzőt, neki sincsen plusz öv. Szaladjak még nyugodtan haza! 

Elindulok, egy régi futócipőben vagyok, és kényelmes ruhában, mázli. Hetek óta nem futottam, de azért ez a táv nem kihívás. Annyira sokat köszönhetek a futásnak, most is viszi ki belőlem a feszkót, felszabadít, és szuperanyu érzésem van, amiért haza tudok futni megállás nélkül az övért. Az órám útközben kérdezi: - Indítsa a futóedzést? IGEN! IGEN! IGEN! Egy pillanatra azt képzelem, hogy csak úgy futok a nyári reggelen ráértemben, és jó érzéssel tölt el. Megvan az öv, és futás vissza, már állnak a sorban. Mutatom, hogy minden oké, és ebben benne, hogy az öv itt van, a kezdés szuper, nem számít a reggeli cirkusz. Férj is büszke rám. 

Nagyjából ugyanolyan nehéz volt eljutni a karatevizsgára, mint korábban. Akkor még nem volt diagnózisunk, nem értettem, miért ilyen nehéz. Én viszont más lettem, nem bosszús, nem ideges. Szeretetteljesen aggódó. Nem okolom, neheztelek rá, hanem próbálom támogatni elfogadással. Megtaláltam a feladatom, és élvezem, hogy egyre jobb lehetek benne. Átállt az agyam a az auti életre. Fotókat készítek a vizsgán, és jegyzetelek, hogy milyen gyakorlatok jönnek mi után. Gimnasztika=bemelegítés az eleje, aztán erőgyakorlatok, kézmozdulatok, elmélet. Van amit csak az iskolások csinálnak, addig az ovisok leülnek oldalra, majd visszahívják őket később.  A végén nevén szólítják, kézfogás három edzővel, meghajlás, fotózkodás, a taps hangos, de gyorsan vége. Legközelebb már felkészült leszek, és fel tudom készíteni arra, hogy milyen a vizsga. Talán neki sem lesz ilyen szorongató. Fejlődünk, tanulunk. Elégedett vagyok. K a vizsga után pedig mérhetetlenül büszke, boldog. A karate tartást és önbizalmat ad neki, sokat köszönhetünk ennek a sportnak. 

A futás pedig kell nekem. Újra futok majd! 

K-val egyedül vagyok egész nap. A férjem csinálja a leendő házunkat, nekem meg lenne egy csomó házimunkám. K. nincs el egyedül szinte soha. Folyamatosan kéri a figyelmem, a segítségem valamihez, gyakran fél egyedül. Szeretek követ festeni, és ma megjöttek az új, natúr köveim. K. szeretne követ festeni! Eddig sosem akart. Leteszek mindent, fessünk követ! Végre nem kutyásat vagy UNO-t játszunk, hanem követ festünk! Együtt! Juppijé! Vajon meddig? Nem akarok félni, de izgulok, vajon meddig nem törik el a mécses?  Vannak elképzelései, választ magának köveket. Nem akarja megfogni őket, mert poros érzést kelt a kezében. Nehezen, de elfogad két színt, ami megfelel számára a festéshez. Kiakad, hogy nem tud a kőre rajzolni, mert nem olyan, mint a papíron. Sikerül megállapodni, hogy megrajzolja papírra, én meg ugyanazt a kutyát a kőre. Sikerül. Elégedett, boldog. Ismét nehezen találunk színt a kutyának, de megint sikerül megegyezni. Én festem a vonalhoz közeli részeket, ő a távolabbiakat. Nagyon cuki, kutyás, sárga kő lett. Jólesik a közös öröm, és megmutatom, hogy a kontúrozástól még szebben fog látszani. Ezen kiakad. Nem tetszik neki, minek csináltam, sír. Mindent elrontottam, közli. Közben kb. semmi nem történt, kihúztam tűhegyes filccel a kutya fejének a kontúrját. Dühös vagyok, szeretném a követ kidobni az utcára az ablakon keresztül. A düh percek alatt szomorúsággá válik mindkettőnkben. Én kimegyek inkább főzni, pedig tudom, hogy ez a durcás viselkedés gyerekes. Mégis muszáj összeszednem magam egy kicsit. El kell gyászolnom az érzést, hogy jól csináltunk valamit együtt. Meg kell beszélnem magammal, hogy nem direkt csinálja, nem lehet rá haragudni, és össze kell szednem magam, hogy ne legyek olyan szomorú és csalódott. Nem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy anya miatta szomorú. Többször előfordult már, most is megneszeli, akárhogyan igyekszem. Azt mondja, hogy inkább néz képernyőt. Elmenekül. Hát nézzen, most nekem sincs jobb ötletem, legalább egy kicsit sírhatok egyedül. Vajon fogunk még együtt követ festeni?  Aztán meghallgatom a fejlesztője tegnapi üzenetét. K. gyönyörűen fejlődik, mindent nagyon gyorsan beintegrál a hétköznapi helyzetekbe, és hamar használja, amit tanul. Egyre nyitottabb, és persze otthon nagyon jól meg van támogatva minden, és ettől elképesztő gyors nála a fejlődés. Egy hete köszön, megköszön, szépen tud kérni, többet beszélget az érzéseiről. Igen! Én is érzem, hogy sokat változott. A pohár félig tele van, és nem félig üres. 

K-val alig van közös fotónk, ő utálja a fotózást. Kb. a férjem tudja, hogyan kell fotózni, hogy ne vegye észre, de ő nincsen mindig velünk. Nagyon szerettem volna egy közös fotót az ovis anyák napi ünnepély után. Jeleztem előre K-nak, hogy fotózkodjon majd velem egyet, ezt szeretném Anyák Napjára. Azt mondta oké. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az egész anyák napi műsor "kibírása" után még ez is. A műsor után egy kis barátjával meg az anyukájával kimentünk a parkba. Gyönyörű napsütés és zöld fű, tökéletes alkalom a fotózásra. A barát anyukája nagyon szerette volna, ha csinálunk a két fiúról képet. Jó ötlet! (és tudtam, hogy ezzel a fotózási limit ki fog merülni, és nem lesz közös képünk, mert K. nem tudja annyi ideig tűrni a fotózást, hogy még nekünk is legyen képünk). Őszintén éreztem az anyuka minden kattintásánál, hogy fogy el az esély a közös fotónkat illetően. Így is lett, K közölte, hogy elege lett, több fotó nem lesz. Már nem tudtam igazán rávenni, lett fotónk, de mintha nyúznám vagy kínoznám, úgy nézünk ki a képeken :-) 

Viszont volt ebben valami jó. Egyre inkább ismerem már a limitjeit. Nem csak a fotózásban, a programokban, emberek között levésben. Tudom, hogy meddig ér a takarója, és ehhez alakítom az életünket, amennyire lehet. Azóta igaz nem sok programunk van, de K. jóval kevesebbet szorong. 

Valami nem stimmel a napokban. K nincsen jól. Folyton K időt akar, ami a kapcsolódó nevelésből jól ismert gyerekidő. Kb. egy évvel ezelőtt végeztem el a Kapcsolódó nevelés szülőtréningjét, és K-nak nagyon bejön összességében a módszer. A gyerekidő vad dolgokat hozott ki belőle már a legelején, bár sosem volt számomra egyértemű, hogy miért azt kéri, amit, és szinte sosem kért olyan kis ártalmatlan dolgokat, mint a csokievés, vagy képernyőnézés (hallottam, hogy más gyerekek ilyeneket kérnek). Amikor elkezdtük csinálni, akkor mindig verekedni akart velem, és konkrétan azt kérte, hogy legyek vele durva. Eléggé nehezemre esett az egész játék. Aztán rátaláltunk egyik gyerekidőben a NYAFIS játékra. Amikor is K. egy rakoncátlan kiskutya_NYAFI, és én vagyok a gondozója. Azóta ebből a játékból nem sikerült elmozdulni, ezt játszuk majdnem egy éve minden gyerekidőben, mindig pont ugyanúgy. Őszintén az őrületbe kerget már, K pedig kisimult lesz utána. Egy ideje nem megy, rágondolni sem tudok tovább erre a játékra, ezért inkább nem gyerekidőzök. Pedig ugye arra van ez a dolog, hogy akkor kiadhatja, ami valójában benne van. Én pedig megvonom hetek óta. Szar anyának érzem magam tőle, és megrémít, amit a kutyaságával kapcsolatban érzek. K. egyébként egész kicsi kora óta előszeretettel viselkedik kutyaként. Néha gekkóként vagy hörcsögként, macskaként, de kutyaként a legtöbbször. Ma, amikor hazajött az oviból, elkezdett kutya lenni. Az asztal alatt volt, míg az apjával ebédeltünk, és néha a lábamhoz dörgölőzött. Nem bírom! Nem akarom többet, hogy kutya legyen! - folyton ez zakatol a fejemben. Vele szemben pedig egy másik én harcol: Had legyen kutya, ki kell adja magából a feszkót, és ha kutyaként megy, legyen kutya, itthon van, el kell fogadnunk, hogy neki ez a jó! Amúgy sincs jól, és persze nem tudjuk, miért. Valami történt az oviban, vagy valaki irritálja. A költözés, az iskola? Nem tudjuk, de tény, hogy ilyenkor van a legnagyobb szüksége a kutyaságra, és én viszolygok a kutyaságtól... Mit tegyek? 

Úgy tűnt, hogy jól működik a terv, hogy az iskolában a beiratkozáskor nem jelezzük a diagnózist, majd csak a tanítónak jelezzük, amikor kiderült, hogy kihez tartozunk. Már a beiratkozáskor ért egy hideg vagy forró vagy nem is tudom milyen hőmérsékletű zuhany. Talán mégsem ilyen egyszerű ez. Már majdnem simán lezajlott a beiratkozás, amikor is még a titkárságra be kellett mennem befizetni az iskolai egyennyakkendőt. Csakhogy ott már elém tolták az étkezéses papírt, amin automatikusan bejelöltem a kedvezményes lehetőséget, és x-eltem az okot: tartós beteg/súlyos fogyatékos. Arra nem számítottam, hogy amikor beveszik hangosan elkezd rikácsolni a titkár, hogy de mi a diagnózis? Ott volt rajtunk kívül még vagy négy szülő, meg egy másik titkár. Én meg lefagyva annyit mondtam, hogy: AUTIZMUS. Egyből tovább faggattak, hogy SNI papír miért nincsen, meg hogy azt meg kell csináltatni stb. Ácsiácsi! Én nem is akartam a többi szülőnek egyelőre erről mesélni, most meg itt hallják. Azt hittem még van időnk dönteni! Azt hittem, még van időm eldönteni, hányadán állok ezzel. Utólag bevittem a kódos papírt, de a diagnózist nem. Nem akarom, hogy megelőzze a gyerekem egy papír, nem akarom, hogy olyanra "kényszerítsenek" amiről még én sem tudom hányadán állok, és leginkább nem akarom, hogy ilyen könnyen el tudjanak bizonytalanítani.